Egy előadás megtekintése után egy kritikus azokat a pontokat eleveníti és nagyítja fel – jó esetben persze értelmezi is -, amelyek által az előadás nem csupán működőképessé: életszerűvé, valóságossá válik. Ez a tanulságlevonás azonban sok esetben csupán egy alkalomnyi megtekintésből és értelmezésből gyökeredzik, mélyreható látleletet, az esszencia lényegébe való alámerülést teljes mértékben akkor vehet az ember, ha lehetősége adódik arra, hogy egy előadás részévé váljon – és nem csupán háromórás időtartamra.
Egy színdarab megtekintésénél csak egy dolog jobb: részt venni a megszületésében, hozzásegíteni ahhoz, hogy a legmagasabb hatásfokon lélegezzen a színpadon; megfigyelni, milyen céllal születik egy egyszerűnek tűnő gesztus vagy mozdulat; mögé látni, hogy hogyan ölt alakot az alakítás, amit más esetben már teljességében látunk pompázni; és hogyan kerülnek helyükre a kirakós darabjai, melyeknek a próbaidőszak végeztével tökéletesen passzolniuk kell egymáshoz.
Egy ilyen kísérletre érkezett el az idő. Horgas Ádám rendező megtisztelt bizalmával, azaz lehetőségem nyílt arra, hogy a Játékszínben készülő új rendezésének próbáin jelen lehessek, megoszthassam gondolataimat és észrevételeimet a kedves olvasókkal egy próbanapló megírásával. A próbanapló kísérleti asztalára Horgas legújabb rendezése, a 39 lépcsőfok kerül. Ezt a művet legtöbben talán Hitchcock filmje alapján ismerhetik, de az sem téved, aki már színházból emlékszik rá: a rendező ugyanis egyszer már megrendezte a darabot Pécsett, nem is olyan régen 2013-ban. Az alapmű eredetileg egy csavaros kémtörténet, amelynek középpontjában Richard Hannay áll, aki a kémek, titokzatos csoportok, és összeesküvés-elméletek fordulatos eseményébe csöppen, menekülni kényszerül, miközben felderíteni kívánja a titokzatos 39 lépcsőfok misztériumát.
Az előadás több okból is érdekes. Az eredeti történetet jócskán megcsavarva, Horgas igyekszik a sztorit egy komikus fénytörésben is láttatni. Ez érezhető az olvasópróbán elhangzott szöveg hangulatából, valamint abból is, hogy Horgas csupán négy színésszel képzeli el a történet bemutatását. Kizárólag a Hannay-t alakító Lengyel Tamás tudhat magáénak egyetlenegy szerepet, három kollégája mind-mind több szerepben játszik majd. Lévay Viktória több különböző hölgyet, Nagy Sándor és Szirtes Balázs például férfit, nőt, kémet, rendőrt, újságost egyaránt, megkapva ezzel egy választékos és színes színészi fellépés és megmutatkozás lehetőségét.
Véleményem szerint minden jól működő és sikeres előadás alapja az erős és pontosan kigondolt koncepció. Ebben egyáltalán nem szenved hiányt a 39 lépcsőfok: Horgas hajszálpontos tervvel érkezett, amire szüksége is lesz, hiszen a létrehozni kívánt előadás óriási koncentrációt, időzítést, és ahogyan ő is kiemelte, olyan tempót követel meg, melytől lendületes és lüktető lesz a történet. Ennek a tempónak a megteremtése a próbák következetességén múlik, Horgas pedig egyetlenegy percet sem sajnál arra, hogy precízen megteremtse az előadás „saját idejét”. Ez pedig jóval több munkát és időt vesz igénybe, mint ahogyan az egyestés néző gondolná. A Játékszín kis színpadán egyetlenegy pillanatot sem késhetnek vagy siethetnek el a színészeink. Ennek pedig az az oka, hogy erősen függenek a darab zenei betéteitől, az alaphangot megadó dallamoktól, és attól a filmes jellegű animációcsokortól, amely a tempót diktálja. Az alaphangot pedig egyértelműen kell megadni, hogy az a tempó, amelyet létrehozni kívánunk, határozott löketet kapjon és továbbra is pulzálni tudjon. Márpedig a 39 lépcsőfok ezen színpadi átirata bővelkedni fog szenvedélyes és szórakoztató pillanatokban: akciószekvenciákban és ötletes gagekben egyaránt. Nem tévedés azt állítani, hogy ez a darab minden ízében Horgas „gyermeke”. Ő felel a zenei betétek megálmodásáért, a tempó pontosságáért, az egész koreográfiáért, valamint ezek tiszta összehangolásáért. A szöveg, a látványvilág pedig hatványozottan tölti meg élettel a jeleneteket.
Koncepciójának erőssége az előre tervezettségen is alapul, tudja, mit, hogyan és mikor akar látni. Ennek megfelelően a színészeknek pillanatra pontosan tudniuk kell, mikor hová lépnek, mennyi ideig mondják a monológjukat. Hogy ez működőképes legyen, időigényes, a megálmodotthoz képest lassabb és „mélyrehatóbb” jelenetjátszásra és értelmezésre van szükség. A „zenére játszás” valóban egy olyan előadásmód, amely kivételes ritmusérzéket és időzítést kíván. Az összehangolás valóban kulcsszó, hiszen Horgas darabjában az animációhasználat, a betétek és a filmes jelleg nem csupán körítés, hanem szinte főszereplő is egyben. Így az első próbák nem csupán a szituációk felvázolásáról, a szöveggel való ismerkedésről, a kronológia szerinti történet-próbálásról szólnak, hanem arról is, hogy párhuzamosan együtt kell próbálni ezzel a „díszlettel”. Ez pedig a próbafolyamat jelenlegi szakaszát nagymértékben meghatározza: a színészek játékának és a speciális „környezetnek” karöltve kell megteremtenie a Horgas-féle 39 lépcsőfok hangulatát. Ahhoz pedig, hogy ez a különleges kapcsolat működhessen, elengedhetetlen az a mélyreható, lassan, de biztosan folyó tanulási folyamat, amelyben jelenleg is vagyunk.
Szereplők
LENGYEL TAMÁS
LÉVAY VIKTÓRIA
NAGY SÁNDOR
SZIRTES BALÁZS
Alkotók
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene, koreográfia, videóanimáció: Horgas Ádám
Rendezőasszisztens: Petyi János, Skrabán Judit
Súgó: Sajben Anita
Rendező: HORGAS ÁDÁM