A színház egyik legfontosabb jellemvonása a világra való rezonálás. Egy olyan gondolatmenetel, amely választ adhat, vagy választ sejtethet a társadalom és az emberiség mindenkori problémáira. Ha egy ilyen cél vezérel egy alkotót, nagy gond már nem lehet: jó esetben párbeszéd kezdődik az alkotó és megszólítottja, a néző között, a közös gondolkodás pedig akár kiutat is találhat abból a sötétségből, amely régóta szorongatja a ma emberét. Természetesen a tanító szándék is munkálkodhat a megálmodóban: szellemi útra indíthatja a nézőjét annak biztos reményében, hogy fontos tanulságokat talál majd az utazása során.
A Két magas nő meg Ő című előadás egy roppant aktuális, de elfojtott társadalmi betegséget diagnosztizál főszereplőjén keresztül, amellyel a valóságban a bevallottnál sokkal többen küszködnek. Fókuszpontunkban két negyvenes hölgy, akiknek barátságán keresztül ismerhetjük meg a rendkívül feszes rendezői koncepciót. Mind a ketten egy félelmetes ellenféllel, a magánnyal küzdenek, egyikük, Vikke (Bacsa Ildikó) a múltbéli férfi emléke fölött siránkozik, barátnője, Nellie (Varga Klári) azonban jóval összetettebb, és ennélfogva érdekfeszítőbb helyzetben van. Annak érdekében, hogy hárítsa a kemény valóságot, kitalál magának egy képzeletbeli családot, szerető férjet és gyönyörű gyermekeket. Teljes meggyőződéssel beszél fiktív életéről, olyan mélységekbe ereszkedik, ahol már ő maga is elhiszi, hogy nincs egyedül.
Két főszereplőnkben két olyan valóságértelmezés jelentkezik, amely elszomorító módon egyre gyakoribb, és amelyre a személyes történetekkel kiváló módon reagál ez az előadás. Itt természetesen egyaránt közrejátszik az, hogy remek alapanyagra esett a rendezőnő, Botos Éva választása, illetve hogy mindezt képes volt helytálló és meggyőző módon színpadra alkalmazni. Bár a darab kedves humorérzékkel kezeli a helyzetkomikumokat, dalbetéteket, mégis jóval fontosabbnak tartom, hogy üzenetét mélyebb rétegekben, a drámai szinten értelmezzem és elemezzem. Ez a gondolatmenetel az, amely miatt releváns előadásnak ítélhető a Két magas nő meg Ő.
Botos Éva aktuális problémával szembesít: az elérhetetlennek tűnő boldogság máris elérhető közelségekbe kerül, amint elhitetjük magunkkal, hogy mindenféle racionális indoklás nélkül a birtokunkban van az, amire mindig is vágytunk. Ezáltal mentesülünk a szembenézés, a szembesítés alól, csupán az elménket kell becsapnunk. Mi pedig már olyannyira ki vagyunk éhezve az örömre, hogy naivan elhisszük az első jó szót, amit meghallunk. Bár Vikke története sem elhanyagolható, mégis az álomvilágba menekülő Nellie története az, amely a leginkább elgondolkoztatott. A másfél órás előadás első fele sem figyelmen kívül hagyható, ám második része az, ahol az események kicsúcsosodnak és világossá válnak az állapotok. Vikke ugyanis azért, hogy észhez térítse barátnőjét, megkéri egyik randevúpartnerét, hogy játssza el barátnője képzeletbeli férjét. A döbbenet nemcsak Nellie részéről óriási, de részünkről is: a férfi ugyanis rövid bátorítás után szó nélkül beleáll a szituációba, amelyet speciális valóságérzékelésük ihlet.
Nellie: Miért nem tudtad meghagyni ezt a boldogságot?
Vikke: Mert nem igaz.
Nellie: Nem mindegy? Boldog voltam.
Történetünk és üzenetünk itt éri el tetőpontját, Nellie reakciója nem csupán Varga Klári csodálatos játéka végett válik hatványozottan hitelessé és megdöbbentően gyarlóvá, hanem azok miatt a pontos, őszinte és lényegre törő mondatok okán is, amelyek elhagyják száját. Valamilyenfokú kötődése biztosan van még ahhoz a nehéz élethez, amelyet valójában birtokol, tragédiája talán azért válik olyan valóságossá és elképesztővé, mert valamilyen szinten tudatosan választja a fiktív életét. Tudja, hogy mi várna rá, tudja, hogy nem lenne jobb, így beburkolózik elméjének palotájába. Mikor barátnője darabokká töri ezt a képzetet, egyszerűen odaveti, hogy „nem volt kedvem egyedül lenni”. Felrója neki, hogy miért nem tudta meghagyni számára ezt a kis boldogságot. A racionalitáshoz pár fokkal erősebben kötődő Vikke keményen leszögezi, „mert nem igaz.”
A darab egyszerű, de kemény mondatokkal vázolja fel a nő lelkivilágát, szavaiból kiábrándultság, de jelenlevő tudatosság hallatszik ki, főleg, mikor kiderül, az elképzelt világ fiktív, de mélyen átélt boldogságot okozott neki. Ebben a pármondatos dialógban rejlik a darab igazi erőssége. Nellie és Vikke egyaránt a magány jelenségével hadakozik, mégis Nellie az, aki a valóságtól leginkább elrugaszkodott módon éli meg és éli át helyzetét. Olyannyira tart az egyedülléttől, a fájdalmakkal való szembesüléstől, a boldogtalanságtól, hogy egy alternatív valóságot teremt meg magának, ahol minden megtörténik, amire vágyik. Ez persze egyre inkább elszakítja a valóságtól őt, csupán az álomvilágban képes létezni. Hozzá sem kell tenni, mennyire veszélyes ez a megoldás: az ember kezdetben azzal hitetgeti magát, hogy tudja, hol a határ, aztán végül hagyja, hogy a láncok, amik a realitáshoz kötik, könnyen elszakadjanak, és a képzetek magukkal ragadják őt.
Szereplők
Vikke: Bacsa Ildikó
Nellie: Varga Klári
Nils: Baksa Imre
Zenészek: Szani, Hegedűs Dani
Alkotók
Jelmez és látványtervező: Kurucz Nóra
Fotók: Pataki Zora
Fénytervező: Csáki Rita
Technika: Makray Gábor
Rendezőasszisztens: Kovács Zsuzsanna
Produkciós vezető: Gáspár Anna
Rendező: Botos Éva