A Szomorú vasárnap elkészítése nem csupán témája miatt rendkívül izgalmas munka. Seress Rezső kultikus életének megteremtése összetett műfaji sajátosságokat von maga után: nem csupán az emberi élet tragédiáját kell megfesteni, de zenei- illetve látványvilágát is precízen, részletesen meg kell alkotni. Színészeinknek így nem csupán a karakterek prózai módon való megalkotása a feladatuk, hanem énekes és táncos jelenetekben is helyt kell állniuk.
Márpedig Seress életének középpontja a zene volt: az, amivel a leginkább ki tudta fejezni önmagát, és amely révén a társadalmi konvenciókkal szembemenve beszélni – s persze énekelni – mert arról, hogy nem csupán a boldogság létezik, és igenis ki kell mondani, ha fáj. Az egyik legnagyobb feladata tehát Rudolf Péternek van: ő ölti magára Seress ikonikus alakját, s annak érdekében, hogy a figura megszülethessen, teljesen be kell bújnia karaktere bőrébe. Rudolfot próba közben figyelni és támogatni rendkívül inspiráló: teljes átéléssel helyezkedik bele Seress bőrébe, hitelesen prezentálja a fájdalmat és az egyre növekvő értetlenséget, mikor újra látja feleségét: először a halála óta. A kihívás azonban nem csupán a mély fájdalmakkal és szenvedélyekkel átszőtt jelenetekben bújik meg.
A fékezhetetlen kis muzsikus ugyanis története kezdetén felvételizik a Színiakadémiába, rögtön azt követően, hogy több métert zuhant a cirkuszban, és összetörte magát. Így a „táncos komikus” két mankóval adja elő produkcióját Rákosi Szidi bizottsága előtt. Hajdu Anita rendkívül mulatságos és pazar koreográfiát alkotott a történet köré, feladva a leckét főszereplőnknek, aki – meglátva a lehetőséget a karakter személyiségének még mélyebb kibontására – pár improvizációval gazdagította is a jelenetet. A pillanat hevében születő ötletek amúgy sem állnak távol egy próbaidőszaktól, esetünkben pedig hallatlanul izgalmas, időnként pedig nagy nevetésekbe torkolló adalékok, táncmozdulatok és gondolatok kerülnek a rendezőasszisztens példányába. A szövegkönyv immáron kincset érő aranyköpésekkel teli oldalai így a színészek improvizációin keresztül egészítik ki a történetet, szereplőket.
A történetet Seress beszéli el, anekdotákkal kiegészítve. A narráció kényes pontja, hogy sok és rendkívül sűrű szöveget kell megtanulnia a színésznek. A táncpróbák így főleg azért izgalmasak, mert egy sztepp tanulása során a sok kis, és gyors mozdulat mellett még arra is koncentrálni kell, hogy az ütem, illetve a dalszöveg pontosan legyen végrehajtva. Shakespeare mondása – „illeszd a cselekményt a szóhoz!” – esetünkben aktuálisabb nem is lehetne. Hajdu koreográfiája pedig pergő ritmusú, „képekben” gazdag, hitelesen igyekszik megteremteni a jelenet és természetesen a dal hangulatát is. Főszereplő párunk, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter egyik legkedvesebb pillanata lesz minden bizonnyal az a jelenet, amikor Seress elmeséli, hogyan érkezett meg lakására a nő: az új érzések hevében táncra perdülnek, hogy elmeséljék, hogyan estek szerelembe. Ezen szerelmi szálat csak támogatja, hogy a színészek a való életben is partnerei egymásnak. Különleges energiák uralkodnak a jelenetben, ha együtt játszanak.
A darab hangulata pedig rendkívül egységes és meghatározó: s így látványa is. Ez a világ fog visszaköszönni abban a spotban is, amelyen egyik nap egy társasház lépcsőházában, illetve a Madách Színház Tolnay Szalonjában dolgoztunk. Horgas Ádám rendezőnknek nemcsak arról van határozott elképzelése, hogy a színpadon mit szeretne látni, de filmes képekben is hasonló módon gondolkozik. A két művészet legalább annyira hasonlít egymásra, mint amennyire különbözik is: alapvető koncepciójában azonban mégiscsak azonos. Mit és hogyan akarunk láttatni, hogy leginkább kifejezze az érzéseket és támogassa a történetet.
Próbáink emellett arra hivatottak, hogy a színészek kipróbálhassák, mi működik és mi kevésbé egy adott karakter esetében. Nagy Sándor esetében például több alakról is szó van: elsősorban ő Jani, a pincér, aki végigkíséri Seress-t égi útján, de ő játssza Helénke volt férjét, a főszereplőnket megkeresztelő papot, és még számtalan figurát is, aki pár percre feltűnik a színpadon. A színművészt nem először találja meg a szerephalmozás jelensége, egyáltalán nem érdemtelenül, ez pedig kiváló alkalom arra, hogy széles színészi eszköztárat csillogtathasson meg a színpadon. Külön öröm, hogy ezt a feladatot őrá bízták. Izgalmas pillanatai a próbáknak, honnan kezdődik a Seressre féltékeny Jászonyi ezredes és hol veszi át a szót ismét a segítő szándékú pincér, milyen gesztusokkal, mozdulatokkal jelezhető, jellemezhető leginkább a karakter – főleg akkor, ha szavak szintjén nem történik nagy diskurzus, és a hatást apró rezdülésekkel kell elérni. Ez adja a szerep megalkotásának és persze a próbáknak sava-borsát: el- és belemélyedni a szereplő lelkiségébe, látni és tanulni azt, hogyan építkezik a darab, és megtalálni a helyünket benne. A Szomorú vasárnap pedig lehetőség ad ezen pillanatok megteremtésére, s bár még a munka elején vagyunk, a rendelkező próbákat látva bizton állíthatom, hogy egy elgondolkodtató előadást, és három kivételes színészi alakítást láthat majd a kedves közönség a március 29-ei bemutatón.
A próbanapló korábbi bejegyzése:
Szereplők
Seress Rezső
Rudolf Péter
Helén
Nagy-Kálózy Eszter
Pincér / Pap / Katona / Férfi
Nagy Sándor
Alkotók
Díszlettervező
Horgas Péter
Jelmeztervező
Bujdosó Nóra
Zenei vezető
Kocsák Tibor
Koreográfus
Hajdú Anita
Szcenikus
Tompai Zsuzsa
Videó-animáció
Molnár Balázs
Vincze Nóra
Zenei munkatárs
Erős Csaba
Neumark Zoltán
Puskás Péter
A rendező munkatársa
Kutschera Éva
Nagy Attila
Rendező
Horgas Ádám