“Adyt nem pusztán a lány titokzatossága izgatta, de egy ideig lelki társat is talált benne: ő volt az egyetlen, akinek beszélhetett élete addigi legnagyobb elhatározásáról: hogy végleg abbahagyja tanulmányait, újságíró és költő lesz.”
Formanek Csaba rendezésében és írásában látható az Én vagyok a Kíváncsi! című előadás a Kettőspont Színházban. Az előadásban mintegy 120 éves időutazás során a 21 éves Ady Endre szellemét és a századforduló ellentmondásos világát idézzük meg. A színdarab egy ábrándos leányregény és egy földöntúli levélszerelem valós eseményeit dolgozza fel, amely során egy olyan nő gondolatait és érzéseit ismerhetjük meg, akinek leghőbb vágya az volt, hogy Ady Endre múzsája lehessen: ő Varga Ilona, Illi, egy ártatlan lelkű könyvelő, akit Pusztai Luca színésznő játszik el saját monodrámájában. Vele beszélgettem többek között színházi múltjáról, létezéséről, tapasztalatairól, a századforduló világáról, valamint jó kollégákról és a plátói szerelem filozófiájáról a mélyinterjú során.
Az előadásban két magával ragadó nőt alakítasz, egyikük színésznő is szeretett volna lenni. Pusztai Lucát mikor kezdte el érdekelni a színházi világ?
Már kicsiként is imádtam megélni a szélsőséges érzéseket. Emlékszem, hogy nagyon szerettem anyát megviccelni azzal, hogy halottnak tettettem magam. 4-5 évesen megpróbáltam alig látszódóan levegőt venni, elterülni a földön, szenvedő pózban. Anya persze nevetett, és átlépett rajtam. Később rájöttem, hogy akkor érzem, hogy élek, ha minél inkább megélek minden érzést, fájdalmat, örömöt. Ha például sírtam, pontosan megfigyeltem, hogyan és mit érzek, mi történik bennem, ahogyan a könnycsatornáim megtelnek folyadékkal. Majd megpróbáltam ezt tudatosan megismételni, hogy magamtól is tudjak könnyezni.
A nagypapám gyakran vitt színházba és Operába is. A családban nem én vagyok az első, aki az előadóművészet rögös útjaira lépett. A dédnagymamám, Roskai Magda az Operaházban karvezető volt sok évig, azelőtt pedig színésznő. Nagypapám nővére, Vág Mária is színésznő lett, főleg vidéken játszott, a Pécsi Nemzeti Színházban főszerepeket. Harmincas éveiben felkerült a Vígszínházba, de ott úgy érezte, háttérbe került, majd beleszeretett egy Párizsból hazalátogató, magyar revüszínház rendezőbe, akivel kiköltöztek Párizsba, ott pedig közösen alkottak tovább különböző alternatív, független színházakban. Szerintem mindenkinek van egy rokona, aki a gyermekkora hőse. Nekem Marika volt az. Amikor hazalátogatott Párizsból, kisütött a nap, igazi primadonna volt, a szó legjobb értelmében: nagy kalapokat hordott, Chanel Allure illata volt, különösen szépen beszélt, nem lehetett nem ráfigyelni a családi asztalnál. Ő hozta be a színházat az életembe.
Tizenévesen még inkább vonzott, hogy a színészet mágiájával beleléphetek különböző életsorsokba. Varázsvilágnak fogtam fel a színházat, ahol bárki és bármi lehetsz, és az élet szürkeségéből így léphetsz ki a legkönnyebben.
A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán ez az érzés csak erősödött, ám hatalmas nyomás nehezült ránk a Színművészeti Egyetem felvételije miatt. Színészmesterség tanárunk olyan tréningeket tartott nekünk, amiben magunkat kellett megalázni, hogy szokjuk a felvételi helyzetet. Nem a verseinkkel, monológjainkkal foglalkozott, hanem arra ment, hogy idegösszeomlás közeli állapotokba kerüljünk, amitől én nem lettem erősebb vagy tehetségesebb sajnos. Közben tizenhét évesen bekerültem egy nagyjátékfilmbe főszereplőként, ez volt a Free Entry. A filmet három év nyarán át forgattuk, eljutott egészen Németországig. Nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, így elkezdtem a Gór Nagy Mária Színitanodát. Gór Nagy Máriával a mai napig nagyon jóban vagyunk, nemrég eljött az egyik előadásunkra, és oda volt! A biztonság és a szülők kedvéért a Kodolányi János Egyetemen pedig angol szakon is végeztem, miközben a Gór Nagy Tanodát csináltam. Ezután pedig elvégeztem a Pázmány Péter Egyetemen a média szakot, újságíró szakirányon, több női lapba írok szabadúszóként.
(Senki se mer egyedül élni) díjat is nyert Oroszországban
A tanoda után nem sokkal megismerkedtem Formanek Csabával, így a független színházi vonal is elindulhatott az életemben. Nem is probléma, hogy nem a kőszínházas világba kerültem, mert a személyiségemhez jobban illik az, amikor a szerzői színházban több időnk van együtt gondolkozni. Megismételhetetlen és egyszeri az, amit alkotunk. Nem megrendelt előadásokról van szó, nem a kőszínházi struktúra szerint kell élni. Csaba által rögtön főszerepeket játszhattam. Az ő rendezésében meg írásában nyilván nem a Rómeó és Júliáról van szó, vagy bármi más klasszikus darabról, hanem mondjuk Kirké istennőről, akit a Kirké avagy kalandozások a disznóólban című előadásban játszhattam el. Majd következett talán a legnépszerűbb előadásunk, a Senki se mer egyedül élni, amit ketten játsszunk lassan hat éve, számos díjat nyert, sőt, még Tyumenbe, Szibériába is eljutott egy nemzetközi fesztiválra. Közös formanyelvet kezdtünk beszélni, és ez rendkívül ritka. Az, hogy ebbe a világba keveredtem, szerintem még sokkal izgalmasabb, mintha a klasszikus értelembe vett „pálya” lépcsőfokain haladtam volna felfelé. Vannak olyan szerencsések, akiket elsőre felvesznek a Színművészeti Egyetemre, utána bekerülnek a Nemzeti Színházba és végigmennek a ranglétrán.
Az én utam sokkal több akadállyal van tele, de büszke vagyok arra, ahol tartok.
Nemrég mutattátok be a Kettőspont Színházban az Én vagyok a Kíváncsi! című előadást, amely Ady Endre és egy kíváncsi fiatal lány, Varga Ilona levelezéséről szól. Mit éreztél, amikor elolvastad az anyagot?
Amikor először olvastam, nagyon soknak tűnt a szöveg. Formanek Csaba a Déri Múzeum felkérésére írta a darabot, hiszen ott vannak kiállítva az eredeti levelek. Persze, Csaba most is megspékelte a történetet néhány csavarral. Nem egyszerűen a századforduló idején élő Varga Ilona alakját kell megjelenítenem, hanem egy 21. századi lányt is, aki egy nagyon félénk, ártatlan, már-már autisztikus lény, és azt képzeli, és játssza el a szobája magányában képzelt közönségének, hogy ő Varga Ilona. Ez a lány, nevezzük „Illinek”, színésznő szeretne lenni, de nem egyértelmű, hogy tehetségtelen, vagy rejtetten tehetséges, csak még nem derült ki. Színészként félelmetes volt, hogy az első monodrámámban – ami önmagában egy hatalmas mérföldkő – el kell játszanom, hogy nagyon rossz színésznő vagyok. Megijedtem, hogy mi lesz abból, ha majd a nézők elé állok, és szándékosan dilettánsan előadok egy Ady verset. Szerencsére a nézők vették a poént.
Minden elismerésem annak a színésznek, aki belevág egy monodráma eljátszásába! Úgy gondolom, személyes ügynek kell lennie, amely fontos az előadó számára. Mennyire áll közel hozzád a két karakter?
Magánemberként nem az a személyiség vagyok, aki mindenek fölött tud rajongani egyetlenegy emberért, és mindent felad ennek érdekében. Kíváncsi Illi félénksége sem jellemző rám, az életben karizmatikusabb alkat vagyok. Vannak olyan aspektusai a személyiségemnek, amikor magamnak való vagyok – szerintem néha minden egyes ember esendőnek, szerencsétlennek érzi magát.
Ahogy egyre többet játszottam, a személyiségemből sok mindent bele tudtam tenni az előadásba: igazából ez a monodrámám kulcsa. Saját kis improvizációim vannak beletéve minden jelenetbe: a gesztusaim, rám jellemző hangsúlyok. A magamévá tettem a karaktert, úgy érzem, hogy tényleg én vagyok Illi: valamikor szándékosan elbotlom, több poént viszek bele. Abban a pillanatban, hogy átváltozom az igazi, 20. századi hölggyé és fölveszem a kalapot, igyekszem máshogy játszani, de nem könnyű ebből a szempontból váltani a két karakter között. Ehhez idő kell. Regős János annak idején látta a premiert, és azt mondta, illik hozzám ez a bájos, édes, szerethető csaj – azóta pedig csak fejlődött bennem.
A saját magadról való gondolkodásodat mélyítette vagy formálta ez az előadás valamilyen módon? Közelebb kerültél magadhoz?
Amit megtanultam magamról a szerep által, talán az, hogy végig tudok csinálni egy monodrámát.
Ez is már hatalmas dolog! Szakmai értelemben mivel tudtad gazdagítani az eszköztárad?
Az idegrendszerem tudatos irányítását tanultam meg a monodráma kapcsán: amikor már azt hiszem, hogy annyira elfáradtam figyelemben, koncentrációban, hogy nem bírom tovább, mégis továbbvisz a testem, az idegrendszerem, és azon kapom magam, hogy úszom tovább a szerepben. 80 percen keresztül csak magára hagyatkozhat az ember a színpadon. Előfordult, hogy egy lélegzetvételnyi szünet alatt megijedtem, hogy még mennyit kell letennem az asztalra…
Van idő gondolkodni ilyenkor…
Nem lehet kiesni, de igen, van időm gondolkodni. Ezekre a helyzetekre fejlesztettem ki azt a képességet, hogy hogyan oldom meg magamban a visszajövetelt: megrázom magam.
Az idegrendszer tudatos irányításáról van szó.
Segít a szöveg is, hiszen a karakter azt képzeli, hogy egy képzelt közönségnek játszik. „…de mégis csak azért is, végig kell játszanom az estét, föl kell támasztanom, s mint egy spiritiszta szeánszként megidéznem őket”. Csaba színházában ez is rendkívül érdekes: vannak olyan kiszólások, amikor a negyedik fal leomlik. A színész önmagának segít a szerepen belül.
Említetted Formanek Csabát, az előadás rendezőjét és íróját. Azt gondolom, manapság egy jó és megbízható kollégát találni meglehetősen ritka. Szeretsz vele dolgozni? Mit gondolsz, mi egy jó kollegális kapcsolat alapja?
Csaba brutális maximalista. Nem tudom őt átverni: amikor technikával, színészkedősen próbálnék megoldani valamit, biztosan leállít. Ez jó és rossz is. Előfordult, hogy jól éreztem magam a próba alatt, teli voltam önbizalommal, lazának és természetesnek éreztem magam, ennek ellenére azt láttam rajta, hogy fogja a fejét a nézőtéren, és megkérdezi, hogy miért kell ezt végignéznie, mert nagyon unatkozik. Az volt a problémája, hogy nem volt igazán tétje annak, amit csinálok. Igaza volt. Nem éreztem azt, hogy most bele fogok dögleni, ha ezt nem mondhatom el. Ki tud hozni a komfortzónámból.
Ez a hozzáállás nemcsak a színházban hasznos, hanem azon kívül is. Az ember még jobban felkészül az életre, nem fog elkényelmesedni, amikor nem állandóan azt hallja, hogy mindig jól játszik. A szeretet egyik legnagyobb formája, amikor a másik mer veled őszinte lenni, és nem azt mondja, amit hallani akarsz. A felkészülésednél mennyit foglalkoztál Ady verseivel? Mit gondolsz róluk?
Nagyon megosztó téma, mindenki számára. Sokan tartják patriarchálisnak, hímsovinisztának, kegyetlennek és öntörvényűnek a verseit, talán én is. Az Elbocsátó, szép üzenet című versét teljesen át tudom érezni, még akkor is, ha egy nő nem így szakít általában egy férfival. Sok más versét viszont nem. Ady felteszi a kérdést, hogy egyáltalán létezhet-e rajtunk kívül a másik ember, vagy csak a mi képzeletünkben lehet jelen? A verseiben a kapcsolatokban jelen levő véres őszinteség tetszik. Ez a fajta kegyetlenség számomra vonzó.
Korábban idézted az előadás egyik legnagyobb kérdését. Mit gondolsz, létezhet-e szerelem anélkül, hogy találkozna két ember? Hogyan tudnak mély érzelmek megszületni az emberben anélkül, hogy teljes valójában látná a másikat?
El tudom képzelni, hogy szerelembe eshet az ember úgy, hogy soha nem ismeri meg a másikat. Ez a plátói szerelem, amely ugyanannyira valós lehet, mintha egy klasszikus párkapcsolatban lennél, csak éppen ilyenkor magunkba szeretünk bele. Ha Ady és Ilona találkoztak volna, akkor véleményem szerint nem múlt volna el a szerelem a nő részéről, de biztosan torzult volna a kép, amit elképzelt róla.
Miért volt Varga Ilonának szüksége egy ilyen plátói szerelemre a saját életében?
Varga Ilona az életben is félénk lehetett, hiszen csak 79 éves korában tárta a történetét a világ elé. Magának való könyvelő volt, nem nagyon járt társaságba. Az eszményi Ady szerelemben önmagát is meg tudta szeretni. A saját lelkét szerette igazán, amit sajnos nem tudott megosztani másokkal, ez az igazi tragédia ebben a történetben.
Saját magával barátkozott, nem egy külső, hanem egy belső irányba gravitált. Ez szerintem nagyon érdekes.
Ilyen az, amikor egy nő nárcisztikus. Azt gondolnánk, hogy Varga Ilona egy szerény lelkű, alázatos, mások iránt odaadó, szolgalelkű lény volt. De éppen ő az, aki úgy döntött, hogy nem akar férjet, gyereket, vagy egyáltalán másokról gondoskodni, hanem a saját képzeletébe menekül. Nemcsak az Ady leveleket őrizgette: úgy képzelem, hogy a saját leveleit is magasztalta, abban kéjelgett, hogy milyen gyönyörű leveleket írt Adynak. Érdekes alkat, mert nem biztos, hogy az, akinek először gondolnánk.
Elgondolkodtató helyzet, amikor megfér egymás mellett az önbizalomhiány és a nárcizmus.
Ilona valahol nagyon önző volt. Nem osztotta meg másokkal a saját élményeit, magának élt. Ezt a fajta önzőséget inkább Lédára vonatkoztatnánk elsősorban: egy nagyvilági, magamutogató nőről. Ám ha belegondolunk, éppen ő volt az, aki alávetette magát Adynak. Ilona szerintem érezte, hogy ha mégis találkoznának, hatalmas csalódás lenne a vége, hiszen egyszer úgyis elhagyná őt a költő, és akkor mi lenne belőle? Egy elhagyott múzsa, akinek már elkopott a rúzsa – végtelenül értelmes lehetett, hogy ezt átlátta. Meg akart maradni egy elérhetetlen, éteri, tiszta lénynek: ez is arra utal, hogy valahol nárcisztikus alkat lehetett.
A valóság valószínűleg szétrombolta volna azt a koncepciót, amit ő felépített az elméjében. Mit gondolsz, melyik helyzet nehezebb: egy egész életet leélni egy plátói szerelem bűvkörében és a saját illúziódban, vagy a valóság kemény talaján létezni és ápolni az idős szerelmed?
Könnyebb az a helyzet, ha valakit ismerünk a feje búbjától a kis lábujjáig, mert már nem fog annyira sokkolni, amikor kegyetlenül bánik velünk vagy elhagy, hiszen számítunk rá. Másrészről még nagyobb tragédia a másik elvesztése, amikor annyira megszeretsz valakit, hogy a lényeddé válik. A plátói viszonyban nem is tudod, hogy mit veszítettél el: talán a saját beletett energiád és a fantáziádat.
Az előadás a századforduló idején játszódik. Melyik kor vonz téged a leginkább?
Talán egyedül a sötét középkorban nem élnék, mert szörnyű volt a higiénia, és én imádok tisztálkodni. Egyébként pedig szélsőséges korokban léteznék szívesen, amikor forrong körülötted a világ.
Akkor jó korba születtél!
Igen. A húszas évek a kedvencem, amikor Párizsban összegyűltek az irodalmi alakok: F. Scott Fitzgerald, Hemingway… amikor a kultúra zsibongott, és elindult valami energialöket a nagy változás és szabadságvágy felé.
Szimpatikus neked az a századfordulós miliő, amelyben az előadás játszódik?
Igen. Elképesztő izgalmakat tartogatott ez az időszak… Az ember életében mindig a változás az, ami felvirágoztatja a lelkét.
Nem akkor halad előre az ember, amikor statikusan, egy helyben áll! Mi volt érdekes az ősbemutatóban?
A Déri Múzeumban is játszhattuk, Csaba az ő felkérésükre írta az előadást, illetve ott vannak kiállítva az eredeti Varga Ilona és Ady levelek. Hatalmas élmény volt, mert a közönség sorai között ott ült a Kaszanyitzky Endre unokája. Kaszanyitzky Endre Varga Ilona főnöke volt a könyvelőirodában. Nagyon félelmetes és érdekes élmény volt!
Egy napjainkhoz hasonló szélsőséges, forrongó világban miért van szükség a Kíváncsira? Hogyan tudja megemelni a nézők lelkét?
Fontos, hogy a nézők ki tudjanak szabadulni a saját börtönükből. Az előadás során elkalandozunk egy másik világba, amit egy álmodozó lány szemszögéből látunk. Szívmelengető a tudat, hogy miközben irgalmatlan háborúk zajlanak a világban, vannak hozzá hasonló, álmodozó lelkű kislányok, akiknek az a legnagyobb problémájuk, hogy az elképzelt életükben az elképzelt karakternek nem válaszol Ady Endre a levelére. Rámutat, hogy mennyire relatív az, hogy kinek mi a problémája.
Összeegyezhetetlennek tűnik a levélre nem reagáló költő képe és egy szerettünk halálának problematikája.
Összehasonlíthatatlan, hogy az emberek a saját személyes szintjükön milyen fokú fájdalmat élnek át. Egy értéktárgy elvesztése ebben az értelmezésben fájhat valakinek annyira, mintha egy hozzátartozóját gyászolná.
Valószínűleg úgy élné meg, hogy ez számára még súlyosabb teher.
Az előadást még a félénkség témaköre miatt is ajánlom: „Évszázadok minden félénk leány lelkében titkosan meglapulok”. Üzenem ezt a gondolatot minden olyan nőnek, aki magában éli meg a szépségeket és nem tudja olyan módon megmutatni magát, mint az Instagrammos influencerek, akik mindent kiposztolnak magukról. Olyanoknak ajánlom, akik gyűlölik ezt a fajta valóságot, akik nem értenek egyet azzal, hogy reklámoznunk kell önmagunkat különböző social media platformokon, és akik nem tudnak azonosulni ezzel a világgal, amiben minden az image-ről szól. Ez is érdekes paradox: mert közben van egy kislány, aki nemcsak ahhoz félénk, hogy találkozzon a szerelmével, hanem még levelet írni sem mer neki. Színésznő szeretne lenni, de fél elmenni a felvételire, miközben mások már tizenöt évesen bikinis képeket osztanak meg magukról.
amely a Kettőspont Színház repertoárján látható
Rengeteget dolgozol a Kettőspont Színházban. Mit gondolsz, miért fontos szellemi műhely ez a helyszín?
Két éve Csaba és Debreczeni Imre festőművész úgy döntöttek, hogy megteszik a lehetetlent és saját színházat, galériát hoznak létre a Ráday utcában. Így jött létre a Kispont (Ráday utca 9.) és a Kettőspont (Ráday utca 39.) Ez a független színházak legfontosabb utcája: itt van a Stúdió K, a Pinceszínház, a Másszínház. Csabáék a korábbi Jaffa kávézóból csináltak egy tényleges színházi teret, ami hatalmas szó. Csaba, mint színházi igazgató, illetve művészeti vezető – sok egyéb mellett –, a hely ura lett. Én pedig – több darabjának főszereplőjeként –, vezető színésznője vagyok a Kettőspontnak. Egy, a semmiből felépített színházról van szó, fantasztikus színészekkel, akik közül többen is a saját kezükkel bontották a falat a hely átalakítása során: Zoltán Áron és Bodor Géza csodálatos színművész kollégáim, vagy éppen Debreczeni Imi festőművész.
Egy kész struktúrában létező kőszínházba könnyű bekerülni, de más az, amikor létrehoztok egy színházat és az üzemel! Mi több, az előadások után invitáljuk a nézőket, hogy maradjanak velünk beszélgetni, megosztani az érzéseiket, gondolataikat. A Kettőspont egy kiemelkedő szellemi tér, az összes barátunk itt van, köztük írók és költők, vagy egyszerűen csak spirituális gondolkozók. A baráti körünk nagyon befogadó, nyitottak vagyunk, és érdekelnek minket az emberek – ha nem lenne így, nem tudnánk miből építkezni. A Kettőspont esetében egy hatalmas házi bulit képzelj el, amiben világszínvonalú előadásokat nézel, egy művészi helyen és közben otthon is érzed magad.
Itt minden a szabad alkotásról, a barátságról, az önzetlenségről és az érdek nélküliségről szól, és arról, hogy egy olyan művészeti teret teremthetünk meg, ami csak a miénk lesz: ez megismételhetetlen és óriási érték.
Azt nem mindenki tudja elmondani, hogy részese volt egy saját, független színház megalkotásának. Csodálatos csapat vesz körül. Nagyváradi Erzsébet Jászai Mari-díjas színművész, Hegedűs Miklós színművész és Spilák Klári szinkron -és filmszínész is a körünkbe került.
Milyen projektek várnak rád a jövőben?
Jelenleg az RS9 Színházban játszom a Chopin és George Sand vallomásai című darabban, amely hasonlóan monodrámaszerű előadás. Kókai János kollégám Chopin keringőket és prelűdöket játszik, én pedig eredeti Sand írásokat mondhatok, egyfajta párbeszéd ez zene és szöveg között. Az előadás nem egy életrajzi alkotás, hanem montázsokkal dolgozik. Attól is izgalmas, mert kevés eszközöm van, hogy átadhassam Sand karakterét, de valamiféle erős atmoszférát mégis sikerül közvetítenünk. Az előadásban Kíváncsi Illi szöges ellentétét játszom: a karakterem egy erős nő, aki egyedül akar élni és megszerzi, akit meg akar, zaklatja Chopint a szerelmével. Egy rendkívül karakán, femme fatale típus és nagyon zilált. Ez a nő pipázott és frakkban járt.
Május közepén lesz egy új bemutatóm az RS9 színházban Cziffra György életéről, és én játszhatom benne Soleikát, a feleségét. Az előadást Koleszár Bazil Péter rendezi, nagyon megtisztelőnek érzem, hogy felkért. A Likvidátor, a felszámoló című előadásunk visszatérése is tervben van. A Kettőspontban diafilmes, felolvasós gyerekelőadásokban is részt veszek, felvezetjük egymás darabjait, nagyon sok programmal igyekszünk készülni a közönségnek. Így színészi lényem nem éhes annyira, de nagyon várom a következő feladatokat!
Ennyi előadás után, és ilyen fantasztikus kollégák társaságában van olyan ember, aki olyan múzsád, mint amilyen Varga Ilona is szeretett volna lenni Ady életében?
Nincs múzsám. Én vagyok a múzsa annak, aki dolgozni akar velem.
Az Én vagyok a Kíváncsi! előadást legközelebb április 11-én 19 órakor láthatja a kedves közönség a Kettőspont Színházban (Bp. IX. Ráday u. 39. fszt. 1.). Jegyek az alábbi linken érhetőek el.
Színlap:
Kíváncsi Illi szerepében: Pusztai Luca
Írta és rendezte: Formanek Csaba
Támogatók:
Déri Múzeum, Debrecen
EMMI Kiemelt művészeti programok, Katona József Drámapályázat