Az elmúlt időszakban két Alföldi-előadásra sikerült eljutnom: az Átriumban tavaly bemutatott Chicago című musicalre, valamint a Rózsavölgyi Szalon friss bemutatójára, a Diplomáciára, amelyben Sztarenki Pál partnereként boncolgatja az emberség mibenlétét.
A Táncórák egy autista fiatalember és egy sérült táncosnő kapcsolatát mutatja be: mindketten nehéz helyzetből indulnak el egymás felé, nehéz terheket cipelnek vállukon.
Most például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol lehetőségem nyílt megtekinteni két legújabb előadásukat, Horgas Ádám rendezését, Egy bizonyítás körvonalait, illetve Alföldi Róbert munkáját, A salemi boszorkányokat.
Az elkövetkezendő időszakban több duplakritika megírását tűztem ki célul. A magyar színházi palettáról nem esik nehezére válogatnia a színházba vágyó nézőnek, hiszen óriási a kínálat mind a szórakoztató-, mind pedig a művészszínházakban.
A fergeteges színészi alakítások Bereczki rendezésében egy fájdalmakat és emberi gyengeségeket favorizáló, lényeglátó koncepcióval találkoznak.
Szívmelengető az előadás, amelyet a szereplők közösen írtak rendezőjükkel, Dömötör Andrással. Véleményem szerint az a színház, amely hitet ad, mindenható.
A Rosmersholm már olvasmányként sem feltétlenül a könnyen emészthető kategóriába sorolható, éppen azon tulajdonsága miatt, hogy határozottan fordítja szembe az olvasóját a saját életével, megoldatlan ügyeivel.
Csányi Sándor első rendezése egy próbaidőszakot helyez a középpontba, minden gondjával, bajával, szépségével együtt. Valóban, szó szerint egy alkotófolyamatot követhetünk elejétől a végéig: rendezői utasításokkal, a szövegtanulás hiányosságával, az improvizációkkal…
De jó, hogy vannak pillanatok, vannak színdarabok, amik kinyitják az ember szemét, és emlékeztetik: nézd, így is lehetne élni! Szirtes Balázs monodrámáját a Hatszín Teátrumban mindenképp ezen élmények közé sorolom.
Alföldi nem véletlenül aposztrofálja úgy darabját, A félelem megeszi a lelket, hogy „szerelmi történet”. Noha a német takarítónő és a marokkói munkás szerelme felszítja és teljesen figyelmen kívül hagyja a társadalmi elvárásokat, a fennálló ellentéteket és a bevándorlókkal szembeni előítéleteket, és a történet jelentős része erre az ellentétre koncentrál, a rendező megfogalmazása rendkívül pontos.