Egy este Kosztolányival

Nagyon eltolódtak az emberi értékrendek az idő tengelyén. Noha nem könnyíti meg mindennapjainkat a sokat emlegetett globális kataklizma, már jóval ezt megelőzően felrémlett bennem, mekkora hiánycikk lett életünkben az udvariasság, a türelem, az egymáshoz intézett pár, jó szó. Mintha egy másik kor kellékei volnának már csupán – és sajnos nem a mienké. Általánosságban érezni azt, mintha elvesztünk volna a saját életünkben, és nemhogy másokkal, már önmagunkkal sem bánunk tisztelettel. Ez a fajta kiüresedés pedig szép lassan ellepi a mindennapokat, emberi kapcsolatokat és a lelkünket is.

Aztán az ember, sok kiábrándító élmény után, belép Thália kapuján – vagy legalábbis a Vígszínház Házi Színpadáén -, és jóleső nyugalommal tölti el, hogy abban a rég elfeledett korban találja magát, amelynek hangulata és értékrendje éppen hiányzik az életéből. Kellemesen helyet foglalunk ebben a századfordulós hangulatú miliőben, mintha csak éppen kedvenc kávéházi törzshelyünkre érkeznénk egy kiváló rosé társaságában. Nem sokáig maradunk azonban egyedül, elegáns viseletben megérkezik Kosztolányi Dezső, a költő, író és publicista, a kor nagy elméje, leül mellénk és a szivarfüst homályában elkezd mesélni.

Forrás: Vígszínház

Mindenről. Ott kezdi, ahol minden kezdődik: a gyermekkorban, ahonnan néha úgy érezzük, nem feltétlen volt bölcs döntés elmenni, vagy legalábbis érdemes a játékosságot bepakolni magunkkal. Ez a velünk beszélgető költő állásfoglalása valahol a versek legmélyén, amiket könnyed lendülettel, mégis mély, fájdalmas átéléssel el is szaval nekünk. Elhozta magával pár publicisztikáját is, és teljes bizalommal enged betekintést az életébe. Mesél rokonairól, velencei utazásáról, az oly’ vágyott gyerekszínházáról, arról is, amikor elutazott a Vatikánba és találkozott a pápával. Pergő gondolatai egy egész világot festenek elénk az otthonosan megvilágított és berendezett térben. Kosztolányinak azonban nemcsak a szavai, a csendjei is fontos tartalommal bírnak. Szünetei neki is, nekünk is időt adnak arra, hogy elmélyedjünk a lelkünk mélyén, és feldolgozzuk a fájdalmas felismerést.

Forrás: Vígszínház

Az olyan nagyon irigyelt kor nem is küzdött annyira más problémákkal, mint mi magunk, mélázok el, kicsit kibillenve a költő történeteinek hangulatából, amikor eszembe jut, mi vár az ajtókon túl. Az író fájdalmas őszinteséggel enged betekintést saját korának nehézségeibe: hogy mennyire nehéz a kényelmes gyermeki létből átlépni a nehéz és vad világba; és abba, hogy ez milyen sajgóan kiábrándító és csalódást keltő érzés. Az elvárásaink ölik meg egy élmény örömteli átélését és megtapasztalását, sejlik fel bennem egy bölcs ember mondata, valószínűleg ezt élte meg Kosztolányi is, amikor elmeséli, hogy Hollandiába utazott, és egyáltalán nem az fogadta, amit boszorkányosan kiszínezett magának az elméjében. A valóság és a képzelet mindig ünnepélyes csatát vív az ember elméjében, és ez a gondolat a századforduló előttünk mesélő költőjét is igencsak foglalkoztatta.

Forrás: www.fesztbaumbela.hu, fotó: Gál Bereniké

Gondolataink és helyzeteink az este előrehaladtával kezdenek vészes és végzetes rokonságba kerülni, ez pedig bizonyos pontokon egyáltalán nem vált ki katarzist a lelkünkben. A saját helyzetünkből való elvágyódás akkor sem volt idegen, az író erre reflektálván egy távoli kisbolygó történetét osztja meg, amelyen sokkal kevesebb ember él, és előnye, hogy jó távol van a Földtől. Manapság zsigeri és szinte mindennapos gondolat, hogy jó volna elmenni ebből a zűrzavaros világból, ez a kisbolygó pedig pont kapóra is jönne… Nem ismeretlen az sem – merül fel bennem egy másik publicisztikáját hallgatva –, hogy egyáltalán nem teljesítmény- és hozzáértés központú valahol az egész világ. Olyan alkatok vállalkoznak vezető pozícióra – és kerülnek oda megdöbbentő módon –, akik egyáltalán nem alkalmasak erre. A költő korában is voltak hangzatos nyilatkozattételek, amiket egyáltalán nem azok tettek, akiknek érdemükben állt.

Mégis, hasonlóságaink ellenére az ő világa vágyódást vált ki az emberből. Habár hasonló csatákat vívunk, a mi életünkből fájdalmasan hiányoznak az igazán megbecsülendő pillanatok. Kosztolányi korában még ott rejlett az élet mélyebb át- és megélése. Az a hangulatos kávéházi miliő például, ahol mély gondolatokat oszthat meg az ember, fontos dolgokról beszélhet, és a legnagyobb odafigyelést kapja. A nyári hőségben felhangzó kuplék világa, amelyek során könnyed szívvel hallgattuk a jóleső dallamokat, tréfákat egy kellemes ital, étel vagy éppen kovászos uborka társaságában. Mindeközben valahol az egész érát körbeölelő tisztelet és emberség, amellyel a kor embere kezelte felebarátját; az adott szó megtartása, amikor kételkednünk sem kell abban, hogy megvalósul-e az ígéret; az udvariasság és őszinteség, amellyel egymáshoz – és önmagunkhoz – fordultunk. Végig ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, míg a költőt hallgatom, és végül váratlan szürrealitással felmerül bennem a gondolat: de jó volna ott és akkor élni! Egymást és együtt hallgatni, kizárni a külvilágot, nem eszközökbe temetkezni, hanem szemkontaktust fenntartani. Odafigyelni. Csendben.

De sajnálatos módon kiábrándul az ember, amikor rájön, hogy egyáltalán nem ebben a korban él. Mikor végül költőnk befejezi a legutolsó versének elszavalását is, ez a fajta remekbe szabott burok, ami visszarepített minket az ő korába, szertefoszlik. Mégis, zsenialitását, tűpontos kigondoltságát és színházi hozzáértését mutatja a tény, hogy ennyire magával ragadott bennünket. Nem volt véletlen az sem, hogy azt éreztem, végig a költő nevét kell írjam az előadóé helyett: élményeinkért felelős megtestesítője ugyanis átlényegülése során teljesen eggyé válik Kosztolányival. Fesztbaum Béla mind alkatban, szellemességben páratlan módon kelti életre a költőt. Jól érezhető, hogy verseit, írásait és világlátását nem csupán mélyen érti, de magáénak is érzi. Így ez a fajta rokonság a gondolatokkal való együttértés folyamatán keresztül még közelibbé válik.

Teljesen világos, hogy mit visz haza az ember a Kosztolányival töltött szép, színházi este után. A visszavágyódás ténye foglalkoztatott hazafelé, és az, hogy vajon miért születtünk ide mégis, minden tulajdonságunk, századforduló-szerű gondolkodásunk és értékrendünk ellenére. Fesztbaum talán azért, hogy színházi formába öntse, elmesélje és megossza a költő gondolatait, én pedig azért, hogy ezeket lejegyezzem és még több emberhez eljuthasson egy olyan előadás híre, ami segíthet egy ilyen nehéz időszakban. Talán mégis igaz a régi bölcsesség, nekünk valóban itt és most van dolgunk, ez pedig egy olyan színdarab tanulsága, amely képes napjaink nehézségei ellenére teljesen feltölteni az ember lelkét.

Január 15-én érkezik a Házi Színpadra az alkotó, Fesztbaum Béla következő estje “Szülőfalum, Pest” címmel, amelyben a Vígszínház egykori házi szerzőjét, Molnár Ferencet „hozza haza” a kedves közönség számára.

Színlap

Cím: A LÉGGÖMB ELREPÜL

Előadja: Fesztbaum Béla

Konzultáns: DERES PÉTER
Játéktér: NEMES TAKÁCH KATA

Ügyelő: KUTI LÁSZLÓ

További munkatársak:
GOMBÁR MARI, FÖLDES LÁSZLÓ, KOMORÓCZKY GÁBOR, KRISZTIÁNI ISTVÁN, NYÚL NÓRA

Bemutató: 2008. április 23-án, Vígszínház Házi Színpad

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *