Ezt a két Alföldi-előadást mindenképpen látni kell!

Alföldi Róbert munkáit mindig is nagy érdeklődés övezte. A pesti közönségnek nagy szerencséje van, hiszen számos lehetőség kínálkozik arra, hogy megtekintse a színészrendező aktuális rendezését vagy éppen alakítását. Az elmúlt időszakban két Alföldi-előadásra sikerült eljutnom: az Átriumban nyáron bemutatott Chicago című musicalre, valamint a Rózsavölgyi Szalon friss bemutatójára, a Diplomáciára, amelyben Sztarenki Pál partnereként boncolgatja az emberség mibenlétét.

Ártatlanság és bűn, bűn és ártatlanság

Alföldi előszeretettel használ musicaleket alapanyagul. Két emlékezetes munkája jut eszembe: az elmúlt években elgondolkodtatóan rendezte meg a Budapest Bábszínházban a Kabarét, valamint az Átriumban az Őrült Nők Ketrecét: mindkét esetben tiszteletben tartva a műfaji határokat, sikerült újabb fénytörésben láttatnia a jól ismert történeteket. Talán ettől olyan jó a Chicago is: a jazzközpontú előadások hosszú sorában kiemelkedő és ismerős történettel operáló anyag, ámde Alföldi sikeresen ruházza fel saját rendezői stílusának köpönyegével.

Lüktető és pulzáló világ elevenedik meg a női börtön (és az Átrium) színpadán: a szabadulásuk érdekében küzdő nők minden fortélyt bevetnek arra, hogy a közönség méltó figyelme piedesztálon tartsa őket és végül kiemelje a rácsok közül. Nem is börtön ez, hanem inkább színpad: Velma Kelly (Parti Nóra) és Roxie Hart (Sodró Eliza) egymás népszerűségét túllicitálva küzdenek a megmentő ügyvéd kegyeiért. Nem számít, mennyire álságos vagy hazug az, amit eladnak: a lényeg, hogy a közönség szeresse. Alföldi esetében a szerencse, hogy a látványos csomagolás nem a gondolkodás hiányát igyekszik leplezni. Hűen teremti meg a világot, amelyben az ártatlanság és a bűn képe összemosódik, majd megkérdőjeleződik, és végül nem a két nő célra tartása válik nagy kérdéssé, hanem a mi hozzáállásunk a darab mélységeihez: a rendező erősen érzékelteti velünk, hogy ez a történet rólunk, a mi korunkról és problémáinkról szól.

A Chicago esetében jóval hangsúlyosabb az elgondolkodtatás szándéka, mint azok a tényezők, amelyek időnként kibillenteni kívánnak a darab lendületéből. Noha a két főszereplő inkább prózai minőségben értékelhetőek, semmint énekesi fellépésükben, az előadás képes élni a műfaji eszközökkel és pazar koreográfiákkal – nehezen feledhető Bercsényi Péter jelenléte és alakítása, aki viszont mindkét minőségében kitűnő munkát végez a törtető riporter, Mary Sunshine szerepében. Még a jól ismert dalok magyarosítása sem feltétlenül zavaró, az előadás szenvedélyessége és közlésvágya kerül előtérbe, és ami még fontosabb, hogy mindezek működőképesek is. Alföldi rendezése mindkét frontvonalon megállja a helyét: csípős humorával és látványos rendezői víziójával szórakoztatja, lényeglátásával és szembesítésével pedig elgondolkodtatja közönségét.

Embernek lenni

Direktebb módon közelít az emberség kérdésköréhez a Diplomácia, amelyben Alföldi egy olyan konzult alakít, aki egy náci tisztet igyekszik lebeszélni Párizs teljes megsemmisítéséről. A parancsokat vakon teljesítő, határvonalakhoz szigorúan ragaszkodó, ámbátor családját védelmező katona az uniformisa mögé rejti gyengülő emberségét, amelyet a konzul egyenes és mélyreható kérdésekkel igyekszik előcsalogatni. A reflektálás végig érezhető: hiánycikk az emberség az emberiségből, talán ezért döbben meg a tiszt, amikor egy asztmás roham közepén, de a végső parancs kiadása előtt a konzul gondolkodás nélkül megmenti az életét. „Emberek vagyunk…”

Alföldi brillírozik a morális értékek mellett teljes vállszélességgel kiálló konzul szerepében. Érezhetően érti és hisz is azokban az értékekben, amelyeket megtestesíteni kíván: a konzul magától értetődőnek veszi a segítségnyújtást, és értetlenül áll a tiszt kezdeti bizalmatlansága előtt. Mintha nem is két ellenfelet, mint inkább a társadalom kétfelé szakadt részét alakítanák: azt, aki még hisz a testvériségben, és azt, aki alig ismeri fel azt akkor is, ha éppen az életét mentik meg. Ilyen tekintetben valóban zavarba ejtő, hogy miért a félelem, és miért nem a szeretet mellett foglal állást az emberek többsége.

Rendkívül fontos alapállapotot rögzít, és még fontosabb értékrendet domborít ki az előadás: mit jelent embernek lenni? Alföldi és Sztarenki valódi feszültségekkel teli társalgási drámát hoz létre a színpadon: két olyan tisztviselőt alakítanak, akik bár más oldalt erősítenek, egy percre sem szűnnek meg tisztelettel fordulni a másik felé. Talán ebben áll a Diplomácia csodája: nem kis vállalkozás moralitás után kutatni egy háborús helyzetben. Ám valóban csodálatraméltó teljesítmény az, ha – Alföldi érzékletes szerepformálásának valamint Sztarenki izgalmas rendezésének köszönhetően – ehhez hasonló kilátástalan körülmények ellenére is rá tudunk találni a legfontosabbra: az emberségre.

CHICAGO

Alkotóstáb

Billy Flynn, ügyvéd	Fekete Ernő
	Brasch Bence e.h.
Velma Kelly	Parti Nóra
Roxie Hart	Huzella Júlia
	Sodró Eliza
Morton Mama	Hernádi Judit
	Csarnóy Zsuzsa
Konferanszié	Hámori Ildikó
Amos Hart	Mihályfi Balázs
Mary Sunshine	Bercsényi Péter
Fred Casely	Figeczky Bence
Hunyák	Fodor Annamária
Annie	Vásári Mónika
	Tornyi Ildikó
June	Nagy Anikó
Mona	Tornyi Ildikó
	Szalay Olimpia
Liz	Hollai Anna

---

---

---