Hathetes próbaidőszakunk az október 14-ei bemutatóval lezárult, mégis úgy érzem, van egy-két gondolat, amely lejegyzésre érdemes. Legfőképpen azért, mert bár próbáink már nincsenek, ezen időszak legfontosabb szakasza még csak most veszi kezdetét: a néző találkozása a darabunkkal, a darab találkozása a kedves közönséggel. Egy próbaidőszak ugyanis jóval összetettebb annál, minthogy a premier első pillanatában véget érjen. Legfontosabb főszereplője még csak most érkezett meg, a vele való kémia, közös hang megtalálása egy próbaidőszak csúcsa, minden azon múlik, sikeres-e a kapcsolatfelvétel, avagy sem. Bár próbanaplóm utolsó bejegyzéséhez érkeztem, fontos leszögezni, hogy csak a folyamat kezdetéről beszélhetünk, a vége – remélhetőleg – még a nagyon távoli jövőbe veszik, és sok előadást megér majd a 39 lépcsőfok.
Sokan sokféleképpen beszéltek erről a különleges kapcsolatról, amely előadás és nézője között létesül, és talán mint oly’ sok mindennel kapcsolatban a színházi szakmában, ebben sem indokolt az általánosítás. Minden este más és más összetételű közönség foglal helyet a Játékszín bársonyszékeiben. A premiert megelőzően két főpróbánk és egy előbemutatónk volt, ám valódi tanulságot csupán a bemutató után lehetett levonni. Azaz, amikor nem a szakma hathatós képviselői figyelik a munkánkat, hanem a színház civil törzsközönsége, aki szórakozni vágyik az előadás alatt. Hat héten keresztül magunk között nevettünk a darab jól időzített poénjain, összezárva a Játékszín színpadán, egy idő után azonban valóban elérkezik a pont, amikor közönséget vár az előadás, és az ember lánya tűkön ülve várja, hogy működik-e az előadás varázsa, amikor valódi nézők özönlenek be a színház nézőterére.
Ez a legnagyobb kérdés, hogy találkozik-e a közönség igényével az, amit az előadás eléjük kíván tárni. Ebben a tekintetben a 39 lépcsőfok egy különleges színfolt a Játékszín, sőt, a budapesti színházi kínálat palettáján. Egy krimi-vígjáték, amely két műfajnak igyekszik eleget tenni, mindeközben pedig minőségi módon szórakoztatni a nézőjét. Egy valóban rendkívül technikás, pontosan időzített és elgondolt előadás heteken keresztül történő megalkotásánál egy dolog jobb: látni, hogy a humoros pillanatok nemcsak a kollégáknak és a gyakornoknak, hanem a nézőknek is mulatságos perceket okoznak. Ha a kapcsolatfelvétel sikeres, indulhat a közös utazás, elgondolkodtatás.
Egy próbaidőszakban nem csupán a premier estjéig ajánlott, vagy legalábbis érdemes részt venni: legalább olyan izgalmas az azt követő, egy tucat előadás megtekintése, mind a megvalósítás, mind pedig a közönségreakció szempontjából. Hiszen az előadás él – ez pedig feltételezi azt, hogy sok kis tényezőtől függően valamint a színház alapvető természete miatt valamilyen szempontból minden este kicsit más lesz. Szemrevételezés szempontjából pedig minden tényező esetében hallatlanul izgalmas figyelemmel követni ezt a folyamatot: a lendület, a ritmus, a poénok hatása, a közönség reakciói, a színészek aznap esti játéka miatt főképp, ez utóbbi pedig a karakterábrázolás végett különösen figyelemre méltó. Kényes kérdés, hogy egy előadás mikor forrja ki magát teljesen, de véleményem szerint jóval érdekfeszítőbb, ha nem a csúcsát, hanem az aznapi előadás legjobb pillanatait keressük, és azokból építkezünk: miért sikerült jobban egy-két pillanat; más, talán jobb fénytörésben láttatnak-e ezek egyes karaktereket, jeleneteket? Fejlődik az előadás, és fejlődnek a színészek is. Ilyen mértékben ritkán tud elmerülni az ember egy előadásban: és ha az előadás jó, fel sem merül, hogy unni kezdjük a sokadik alkalom után.
Hiszen mint egy könyv újraolvasásánál, újabb és újabb fontos részleteket veszünk észre. Ha az embernek lehetősége nyílik rá, nagyon is izgalmas tehát újra végigmenni egy történeten, és felhántani a darabban rejlő rétegeket. Az 39 lépcsőfok ilyen – egy fordulatos kémtörténet, amelynek lényege nem feltétlenül a végkimenetele, hanem az odáig elvezető út. Keressük, kutatjuk, mi vagy ki a 39 lépcsőfok, minek felderítésére hivatott Richard Hannay, nyomon követjük az ártatlanul megvádolt férfi útját, azonban a darab számos pontján felmerül, hogy itt legalább annyira szó van a játék élvezetéről és a virtuozitás jelenlétéről, mint az igazság kiderítéséről. Ezt támasztja alá leginkább a szerephalmozás jelensége, amely Nagy Sándor és Szirtes Balázs színművészeknek jutott osztályrészül. Ez adja az előadás sava-borsát a technikai megvalósítás (az animációk, valamint a vetítés egyéni látványvilágot teremtenek a történetnek) mellett: több alkalommal is egy-két percre megáll a történet folyása, és a hangsúly a virtuóz szerepcserékre kerül, ahogyan a lelkes színészek kalapokat cserélve újabb és újabb karakterek bőrébe bújnak.
A 39 lépcsőfok olyan előadás, amelyet a sokadik alkalom után is élvezni lehet, valamint megmarad kíváncsiságom az iránt, hogy újabb szegleteit fedezzem fel és nyomon kövessem útját a bemutató után is. Ha pedig az ember megtalálja az ember a módot, hogy kellemeset a hasznossal… – avagy tanulást a szórakozással vegyítse, nos, az egy csodálatos helyzet, s tapasztalat is egyben. Előadásunk a Játékszín repertoárjának egy energiadús szelete, amely pontos koncepcióból építkezik, lendületes koreográfiákkal, szellemes humorérzékkel és kiváló alakításokkal szórakoztatja nézőjét. Bízom benne, hogy megtekintése legalább olyan nagy örömmel tölti majd el a színházba érkezőket, mint amilyennel mi is dolgoztunk rajta.
A próbanapló korábbi bejegyzései:
A kulcsszó az összetartás
https://szinhazhatas.hu/
Karaktert vagy színészt játszunk?
https://szinhazhatas.hu/
Kitárult az alkotóműhely kapuja
https://szinhazhatas.hu/
A főpróbahét előtt
https://szinhazhatas.hu/
Szereplők
LENGYEL TAMÁS
LÉVAY VIKTÓRIA
NAGY SÁNDOR
SZIRTES BALÁZS
Alkotók
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene, koreográfia, videóanimáció: Horgas Ádám
Rendezőasszisztens: Petyi János, Skrabán Judit
Súgó: Sajben Anita
Rendező: HORGAS ÁDÁM