Valljuk be, jó színdarabot nehéz csinálni. Véleményem szerint a jó színdarab olyan művészeti alkotás, amely több frontvonalon is megállja a helyét. A felszínen szórakoztatni tudja közönségét, ki tudja emelni a mindennapok nehézségeiből (amely lássuk be, egyáltalán nem egyszerű feladat), a mélyén viszont képes gondolkozásra ösztökélni a nagyérdeműt: olyan gondolatokat ébreszteni benne, amely útmutatást adhat ahhoz, hogy ne csak pár órára mentesüljön a problémák terhe alól, hanem képessé váljon megoldani azokat. A jó színdarab tehát olyan produktum, amelyet kellő bátorsággal és közlésvággyal azért hoz létre az alkotó, hogy segítségével a néző egy lépést tudjon tenni előre az életében.
No persze ez nem csupán a saját gondjainkkal való szembenézést, hanem olyan problémák előtérbe helyezését is jelentheti, amelyek idővel a sajátunkká válhatnak: vagy amelyek már a miénk is, csak éppen nem tudunk róla, ezért nem is teszünk ellenük semmit. Pedig a társadalmi és politikai szinten mozgó eseményeknek van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy idővel hozzánk is elérnek, ha akarjuk, ha nem. Így a tudatra ébredés és a kárfelmérés mindenképpen időszerű, pontosan annak a lépésnek a megtétele érdekében, amellyel talán változtathatunk az események láncolatán. Ehhez persze kell a bátorság, illetve az, hogy az ember képes legyen szembenézni azzal, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
Éppen ezért tartom fontos vállalkozásnak azt, amelybe
Fesztbaum Béla fogott bele az Óbudai Társaskör legújabb bemutatójának keretében, a Café Mennyország megalkotásában.
Az előadás ugyanis a fent boncolgatott gondolatkörrel kapcsolatosan olyan politikai, társadalmi és magánéleti történetek, zenés jelenetek és a pesti kabaré bohózatainak segítségével igyekszik tükröt tartani számunkra, amelyek egy jól megszerkesztett dramaturgiával végül a mennyország kávézójába vezetnek bennünket. A szerkesztésben, válogatásában van valami kényelmetlen rokonság: noha ezek a szövegek a múlt században születtek, egyáltalán nem vesztettek aktualitásukból. A gondolkodó néző felteheti magának a kérdést: milyen régóta is küzdünk ezekkel a problémákkal? Miért merülnek fel újra és újra? Talán nem oldottuk meg őket, talán itt az idő, hogy tegyünk valamit a helyzetek megoldása végett?
Mert mind társadalmi, politikai és magánéleti vonatkozásban magunkra ismerhetünk, és magunkra is kell ismernünk. Valahogy még a jelenetek, dallamok, szövegek mentalitása is ránk hasonlít, egy olyan hozzáállást mutat fel, amely a problémák, nehéz helyzetek iránt tanúsíttatik. Az a magatartási forma, amely során az még egyáltalán nem zavar minket, hogy ég a házunk, addig nincs baj, még minket nem perzsel meg a tüze. A gondok ott kezdődnek, amikor a szakállunk is lángra kap. Az esetek többségében ugyanis csupán ebben az egyetlen esetben vagyunk képesek arra, hogy lépéseket tegyünk. De mi marad akkor már? A ránk omló ház: avagy mi, megperzselődve?
Valahogy ez a zavarba ejtő a múlt századi szövegek bölcseleteiben:
ma is aktuálisak, sőt, néha még azt érezzük, előrébb is mutatnak önmaguknál.
Talán az, hogy az irányítás nélküli hatalom idővel groteszkebbnél is groteszkebb intézkedésekkel sújtja életünket. Ebben nem is az ő viselkedésük a megrázó: az az igazán groteszk, hogy mindezt hagyjuk is nekik. A Café Mennyország történetében például több tucat, megmagyarázhatatlan és érthetetlen adózási pont terheli a kisember életét. A hatalmasok mély meggyőződéssel vetik ki rá az adónemeket: nem teljesen céltalanul persze, életének teljes bekebelezése, irányítás alatt tartása a küldetésük. Megteszik, mert nincs ellentmondás, mert elfogadtuk, hogy ez így van rendjén.
Ami ezeknek az embereknek nem tetszik, megkockáztatom,
amit nem értenek,
attól megijednek és rögtön elvetik. Esetünkben például egy Hamlet monológ szövegétől, amely éppen azzal ingerli évszázadok óta nézőit, hogy a fontos kérdéseket teszi fel, és az emberek általában válaszolnak rá – a saját életükben. De mivel ez nagyon is elgondolkodtatásra hivatott, jobb, ha be sem mutatják, jobb, ha meghúzzuk a szöveget, sőt, talán az a legbiztosabb, ha ez a Hamlet egyáltalán meg sem szólal. Ez is bekebelezés, ez is a gondolkodás megcsúfolása, valahogy úgy, ahogy a Bíborsziget történetében: ha a hatalomnak nem nyeri el tetszését a készülő darab, kénye-kedve szerint át kell formálni az egész előadást.
A múlt század hangulata nemcsak azonmód jelenik meg, hogy megosztásra kerül saját sorsunkkal rokonságban álló története. Megteremtődik a miliő is: a drámai elemek kellemes ellenpontozásai azok a bohózatok, tréfák, szellemes konferanszok, sanzonok, amelyek érzékletesen szövik tovább azokat az emberi sorsokat, amik végül az Isten kávézójában csúcsosodnak ki. Ezek ugyanolyan drámai erővel bírnak, mint a prózai betétek: csak éppen a zene erejével hatnak a lelkünkre. Benedek Miklós ugyanilyen drámai erővel és mélységgel énekli meg például azt az embert, akivel a fent boncolgatott nehézségek megtörténnek:
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki, mégis e porszemnek kell embernek lenni…
Mégis, talán ennek az embernek van ereje arra, hogy felálljon, leporolja magát, és megváltoztassa az életét.
Ezek csupán pár példái azoknak az emberi sorsoknak, amelyekről a négyfős szereplőgárda (Benedek Miklós, Pápai Erika, Kerekes József, Fesztbaum Béla) mesél nekünk. A történetek azonban akkor kapják Igazi erejüket, amikor a Társaskör kertjében találkoznak a rendező Fesztbaum értő közlésvágyával, amely éppen kellő árnyaltsággal érzékelteti, hogy teljes mértékben rólunk szólnak. A felszínen szórakoztató, kabarékkal, bohózatokkal átitatott századfordulós világ, amely humorosan tudja elmesélni egy félrelépés történetét; de a mélyén egy komoly társadalmi látlelet is, amely óvatosan helyez minket szembe a környezetünkben zajló eseményekkel. Fesztbaum pontosan látja ezeket a helyzeteket és pontosan fogalmazza meg saját, és a múlt század gondolkodóinak meglátásait is. Így válik előadása egy udvarias, alázattal átszőtt, figyelemfelkeltő színdarabbá a minket körülvevő világ változásairól, a múlt század sanzonjainak köpönyegébe bújtatva.
A stáb:
Játsszák:
PÁPAI ERIKA
BENEDEK MIKLÓS
KEREKES JÓZSEF
FESZTBAUM BÉLA
Zenei vezető: Termes Rita
Zenekar: Termes Rita, Farkas Izsák, Simkó-Várnagy Mihály, Weisz Nándor
Díszlet: Enyvári Péter
Jelmez: Balai Zsuzsanna
Szerkesztette és rendezte: Fesztbaum Béla