Mindig nagy öröm számomra színházról beszélgetni, főleg egy olyan időszakban, amikor a koronavírus sújtotta világunkban sajnos zárva maradnak a színházi kapuk. De a művészet iránti szeretet és szenvedély nem alszik: a Vígszínház rendezőasszisztensével, Szilágyi Brigittával beszélgettem arról, hogyan tud életben maradni manapság egy színház, mi kell ahhoz, hogy valaki felelősségteljes ember és kolléga lehessen, és hogy hol találkozik egymással a tudatosság, az önismeret és a színház.
Kérlek, mesélj arról, hogy a családodban volt-e színházi ember, akitől a színházszereteted kaptad.
A szűk családomban egyáltalán nem, de a másod-unokatestvérem apukája színész volt, a Madách Színházban is játszott. Kiskoromban tőle minimálisan hallottam arról, mi is a színház. Nekem ez inkább egy magánjellegű érdeklődés, más szinten nem volt művészi véna a családban.
Mikor kezdett el vonzani a színház világa?
Rengeteget jártunk színházba, a családom nagyon szereti. Mindig azt gondoltam, hogy nagyon érdekes, és jó lenne tudni, hogy mi hogyan történik, de első körben egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy ezzel akarok foglalkozni. Szerettem volna orvos és rendőrtiszt is lenni. Sok mindent csináltam, aminek semmi köze ehhez a világhoz, judóztam is például. Aztán egy sérülés miatt megrekedt a sportolói életem. Ennek ellenére a rendőrtisztire is elmentem felvételizni. Az az érdekes, hogy amikor az edzésen megtörtént a baleset, szüleim éppen egy színházi koncerten voltak, amire én nem akartam elmenni. Ki is tört a karom: ha a színházban lettem volna, ez nem történik meg, és lehet, itt sem vagyok. Később kezdett el vonzani a szervezés és a színház. Utánanéztem, mi az, ami ezen belül működhet és az interneten találtam rá arra, hogy létezik a rendezőasszisztensi állás. Írtam színházaknak, és a Karinthy Színház volt az első, aki azt mondta, hogy nyugodtan üljek be, ha érdekel, nézzek végig próbafolyamatokat.
Milyen élmény volt a Karinthyban lenni?
Az első darab, amire beülhettem jegyzetelni, Iványi Árpád Tortúra című előadása volt, Balázs Andival és Árpa Attilával. Nagyon jó élmény volt: kedvesek voltak és segítőkészek, sok mindent elmondtak, mert semmit sem tudtam erről az egészről. Utána még egy próbafolyamatot végig tudtam nézni, ami szintén sokat segített a „pályaválasztásban”. Utána hívtak is asszisztálni, amit el is kezdtem, de sajnos kórházba kerültem, ezért vissza kellett adnom. De így volt szerencsém Karinthy Mártonnal is minimálisan együtt dolgozni. Egy csodálatos, családias színház volt, de számomra másképp jött ki a lépés.
A Színművészeti Egyetem mikor jött az életedbe?
A Karinthy után az Átriumban is asszisztálhattam, utána az Operettbe kerültem, mint kellékes, ott rengeteg mindent megtanulhattam. Akkoriban indult két év után egy új rendezőasszisztensi osztály a Színműn, és mivel igazából korábban ez érdekelt engem, beadtam a jelentkezésem. Fel is vettek, és így három hónap után ott is hagytam az Operettet. Szóval elég gyorsan pörögtek az események.
Mit gondolsz, hol tanul többet az ember erről a szakmáról: az iskolapadban, abban az egyetemi két évben, vagy gyakorlati terepen, konkrét színházban?
A Színműn csodálatos tanáraim voltak, de szerintem leghatékonyabban gyakorlatban tanul az ember. Ott helyben kell dönteni, bele kell állni helyzetekbe. Engem sok gyakorlati helyre küldtek el, sok jó asszisztenssel, különböző módszerekkel, rendezőkkel találkoztam. Ilyenkor rájössz arra, hogy mennyire máshogyan kell bizonyos helyen, bizonyos emberrel együttműködni. Az alap mindig megvan, hogy mit kell csinálnia egy asszisztensnek: de emberileg mindig egy teljesen új világ. Szerintem gyakorlatban tanul az ember – az Operettben is rengeteget tanultam, holott akkor még közelében sem voltam a Színműnek.
Akárkit kérdeztem a szakmában régen, hogy mit csinál egy rendezőasszisztens, mindenki azt felelte, „mindent”. Te mit gondolsz erről? Mi a feladatotok?
Nem csinálunk mindent, hiszen fontos része az asszisztensi munkának, hogy tudjuk, hol van a határa annak, ameddig az én kezem elér, és ami után már nem az én feladatom és hatásköröm. Ezt nagyon nehéz megtanulni. Maximalizmusból adódóan gyűlölöm, amikor valamihez nincs közöm, de elfogadtam, hogy rendszerszinten az a jó, ha be van határolva az én munkám is. Az asszisztens a fő szervező és kommunikációs ember, csatorna a rendező és színész, kellékes, bútoros, díszítő, ügyelő, stb. között. Szervezi a próbákat, mindenféle színpadi mozgást, színészt, kelléket, díszletet, hangot, fényt ismernie kell. Egy asszisztensnek értenie kell, hogy mi miért történik a színpadon, hogy ha például egy beugrást, felújítást kell csinálnia, tudja, mi a dolga. Abban az esetben ne csak azt tudja, hogy A-ból B-be kell átmennie a színésznek, hanem azt is, hogy pontosan miért teszi ezt. Az asszisztens kicsit szervező, tanár – nagyon érteni kell az emberekhez. Jó, ha van benned egy természetes érzékenység irántuk. Meg kell hallgatni őket, és segíteni, ahol tudsz, de tudni kell szétválasztani, hogy mikor a barátaiddal dolgozol, akkor is tudatosítani kell, hogy most munkáról van szó. Hiába fáj neked, hogy nem engedheted el focizni, mert a produkció kárára menne; ezt az illető vagy megérti, vagy nem. Minden azon múlik, hogyan kommunikálod. Nagyon szépen el lehet csitítani a konfliktusokat, ha hatékonyan tud kommunikálni az ember.
Benned felmerült az, hogy esetleg rendezz?
Beismerném, ha lettek volna ilyen álmaim, de nem. Nagyon tudatosan választottam ezt a pozíciót, amit csinálok, és annak ellenére, hogy igyekszem érteni a miérteket a színpadon, a rendezőasszisztens elsősorban egy technikai ember a munkájában. Nagyon meg kell találni a saját logikáját, és fel kell tudnia építeni egy projektet A-tól B-ig. Muszáj rendszerszinten működnie, mert a közvetlen alkotócsapatban senki más nem fog így működni, egész egyszerűen azért, mert nem ez a feladatuk.
Említetted, hogy egy produkció létrehozásakor a miérteket keresed, és tudatosan tekintesz a folyamatra. Magánemberként is ilyen tudatosan tudsz létezni és döntéseket hozni?
Egy nehezebb helyzetben most már átgondolom, hogy ennek miért kellett megtörténnie, de sok évembe telt, hogy elérjem magamban, hogy próbáljam megérteni a miérteket az életemben – és nem dacból, mártíromságból és sértődésből hozzáállni szituációkhoz, bármilyen csúnyák is. A szakmában sokkal egyszerűbb, mert tárgyilagosan tudod kötni és el tudod tartani magadtól a szituációkat. Viszont amikor a te életedben történik, az nagyon nehéz. Egy arany középút jó ebben is, ha megvan a saját középpontod, akkor vagy rendben. Én egyelőre még billegek. Sokszor racionálisan tudok dönteni, hogy mi a jó megoldás, aztán egy hét múlva azt érzem, nem szabad mégsem racionálisan hozzáállni. Szituációfüggő. Most próbálkozom, hogy megtaláljam az egyensúlyt magánéletben a kettő között. Szakmában igyekszem racionálisan, nem pedig érzelmi alapon hozzáállni. Ott a projekt azt követeli meg, hogy azt figyeld, ami a projektnek a legjobb. Néha kell ajtót csapkodni. Ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor a munkahelyeden nem borulsz ki, de otthon ki kell adni magadból a feszültséget. Viszont asszisztensként biztos pontnak kell lenned a kollégáid számára. Ez viszont csak akkor megy, ha higgadt, határozott és nyugodt vagy – és ha el is rontasz valamit, akkor beleállsz a helyzetbe, a megoldást keresed. Nem szabad a kardodba dőlnöd.
A színházról sokat mondják, hogy nagy hőfokon élnek benne a színházi emberek, nagyon nagy magasságokat és mélységeket élnek meg rövid idő alatt. Hosszútávon hogyan lehet működőképesen létezni egy ilyen szenvedélyes szakmában?
Szívem szerint azt mondanám, hogy nem lehet. Ugyanúgy megvisel, ha volt egy rossz napom, teljesen mindegy, projektben vagy emberi kapcsolatban történt. Mivel te vagy az átfogó ember valamiben, ha valami éppen rosszul sikerül, azt érzi az ember, hogy rajta múlt a dolog. Pedig nem biztos. Meg kell tanulni, hogy nem mindent húzhatsz magadra. Bármikor, amikor a lelkemre veszek valamit, otthon elkezdem mérlegelni, hogy mennyire szól rólam a történet. Vagy azért alakult-e így, mert valaki fáradt volt, rossz napja volt. Ha mégis miattam csúszott el, hogy tudom megoldani. Nekem ez kicsit agyi játék otthon, hogy helyre tegyem magamban a problémát. Ugyanakkor jó, ha be tudom ismerni magamnak, hogy az én hibám és ezután hogyan szeretném megoldani a helyzetet. Beszélek az illetővel, ha kell, bocsánatot kérek, ha kell, máshogy intézem, de mindig az a megoldás, ha beleállsz ezekbe a szituációkba. Ha meg nem te rontottad el, tudni kell azt mondani – még ha sértődés is van belőle -, hogy rendben van, ez nem nálam csúszott el, de segítek, oldjuk meg, beszéljük meg. Ha partner ebben a másik, simán tud működni az egész közösség, és nincsenek támadások, ovis módszerek.
Akkor tulajdonképpen lehet azt mondani, hogy ebben a szakmában nem szabad sértődékenynek lenni.
Nagyon rosszat teszel magaddal, ha az vagy. Mivel egy ilyen szenvedélyes dologról beszélünk, akarva-akaratlan kicsúsznak dolgok emberek száján, elcsúsznak információk, nem feltétlen rád, hanem egy teljesen más dologra irányul az, ami éppen egy szituációban történik. Beszélni kell. Ha bárki azt érzi, hogy baj van, akkor oda kell menni az adott félhez és tisztázni kell. Nem lehet az, hogy ezek a dolgok felgyűlnek benned.
Ha abba gondolsz bele, hogy milyen jellemű ember voltál a színházi munkák előtt, mit látsz, mit adott és hogyan fejlesztett téged ez a szakma?
Amilyen ember voltam akkor, és amilyen most vagyok – ég és föld! Egyetem első félévében meg sem mertem szólalni. Volt bennem egy egyfajta szorongás és kishitűség, hogy mit keresek itt, nekem ez nem való, nem fog menni. A féléves elbeszélgetésemen ezt a legnagyobb szeretettel felhozták, és nagyon kellett, hogy arcba kapjam akkor, hogy emberileg így nem lehet folytatni. Az összes falam felhúztam magam köré, és nem tartottam magam semmire. Az osztálytársaimnak és osztályfőnökeimnek nagyon sokat köszönhetek, felnyitották a szemem: én akartam odamenni, én akartam csinálni, akkor most mi a baj? Megkaptam a lehetőséget, amit most így dobok el magamtól, ha ezt így folytatom. A magam kis tempójában elkezdtem többet beszélni, többet foglalkozni az óráimmal, szakmámmal, prioritásba helyeztem azt, amit eddig nem tettem meg, mert nem hittem el, hogy én odavaló vagyok. Második félévben már rendben voltam, sokat segítettek, mehettem dolgozni, kiengedtek gyakorlatokra. Korábban nem mertem idegenekkel beszélgetni, pláne nem olyanokkal, akikről sokat hallottam; és hirtelen személyesen találkozom velük. Aranyos kislányos szégyellőség volt bennem, idő kellett a tudatosításhoz, hogy ők is emberek, ugyanúgy dolgozhatok és beszélhetek bárkivel, senki sem fog elküldeni a sarokba. A Színmű sokat segített ebben, hogy merjek beszélni, és ilyen legyek. A legmeghatározóbb számomra a Sztalker csoport volt, emberileg és szakmailag is. Az osztályfőnökeim jól látták: elküldtek a Nemzeti Színházba a Woyzeck előadás csapatához gyakorlatra. Később megtudtam, hogy szándékosan azért küldtek oda, mert azt gondolták, hogy nem az én világom, legalább kívül kerülök a komfortzónámon és valamit kezdek magammal. Igazuk volt meg nem is: végül kiderült, hogy nagyon is az én világom. Ha az a projekt nincs, ha nem találkozom Attilával (ifj. Vidnyánszky Attila rendező), ha nem kapok tőle annyi szakmai lehetőséget – amiért nagyon hálás vagyok -, akkor emberileg nem tartanék sehol. Az ő projektjeihez kellett nekem egy szakmai bátorság: nagy kihívások voltak a darabjai, főleg az első, a Míg fekszem kiterítve. Nagyon sok dilemmát kellett leküzdenem magammal szemben ezzel kapcsolatban, hogy meg tudom-e oldani, meg tudom-e csinálni. Ha ők nincsenek, emberileg is fele itt tartok.
Jelenleg rendezőasszisztensként a Vígszínházban dolgozol. Hogyan jött az életedbe a színház?
Egyetem utolsó évében csináltam a Sztalkerrel a Vízkeresztet, amiben Waskovics Andrea, ifj. Vidnyánszky Attila, Gyöngyösi Zoló, tehát sok Vígszínházas társulati tag szerepelt; illetve Hegedűs D. Géza, aki tanított az egyetemen. Hallottam, hogy éppen van felvétel a Vígszínházba, és megkérdeztem őt, hogy szerinte beadjam-e. Végül nem volt erre szükség, ha jól tudom, érdekemben szóltak a színházban egy-két jó szót. Bementem egy elbeszélgetésre Eszenyi Enikőhöz, és rövid időn belül lett munkám a Vígszínházban. Lényegében ez volt a felvételi beszélgetésem. Ekkor még mindig volt minimális félelem bennem az idegenektől, de tudtam, hogy rengeteg olyan ember van a színházban, akit a barátomnak mondhatok. Ilyen helyre menni nagyon jó pont volt. Tudtam, hogy szeretettel várnak.
Eddigi munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb?
Ha volt munkám egy előadásban, sosem tudok nem elfogult lenni. Mondhat bárki bármit, nekem az úgyis úgy tökéletes, ahogy van. Mindenképpen a Míg fekszem kiterítve előadást emelném ki, az volt az első produkcióm a Sztalker csoporttal. Egyrészt rettenetesen komplikált volt sok tényező miatt: például hogy egy utazó előadásról van szó. Dolgoztam benne Vecsei Kingával, aki a jelmeztervező volt. Velünk volt Hajdu Bence is, aki az egyik legkedvesebb kollégám lett. A darab létrehozása fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő volt a szó legjobb értelmében. Ők már régóta dolgoztak együtt, de megéltem azt, ahogyan egy csapat formálódik a projekten belül, és aminek most már én is a részese lettem. A szeretet és törődés csodálatos volt. Szakmailag sem volt könnyű dolgunk, de rengeteg segítséget kaptam az Operettes díszítő kollégáktól, a legmeredekebb helyzeteket is segítettek nekem és a csapatnak megoldani, csodálatos nyár volt. Akkor ismerkedtünk meg lényegében.
Tőlük tanultál a legtöbbet?
Emberileg és szakmailag is, elképesztő az a csapat! A szó legcsodálatosabb értelmében bolondok!
Kivel dolgoznál még nagyon szívesen?
Sokkal jobban megtalálom a hangot a férfi rendezőkkel. A nálam idősebb Tompa Gáborral is, de általában korombeliekkel dolgoztam együtt: Hegymegi Mátéval és Vidnyánszky Attilával is nagyon jól tudtam együttműködni. Velük bármennyit dolgoznék még. Fehér Balázs Benő és Bodó Viktor érdekel még, szeretem az előadásaikat, mindkettejüknek nagyon izgalmas stílusa van. Szerencsére sok olyan emberrel dolgozhattam már együtt, aki nagyon érdekelt korábbról: például Mátéval a Néróban, a Stúdió K színházban. Nagyon jól sikerült az egész munkafolyamat.
Sokat említed a tudatos világszemléletet. Mennyire fontos számodra az önismeret és az, hogy hited legyen?
Nagyon, de nem mindig volt így. Az utóbbi két-három évben lett fontos kérdés, hogy hogyan várhatom el, hogy elfogadjanak, bízzanak bennem, szeressenek, ha én ezt saját magammal szemben nem teszem meg? Ha magamat nem tudom elfogadni, szeretni és nincs meg a bizalom, hogyan várhatnám, hogy a Vígszínházban felelősséget tudjak vállalni bármiért, amikor magamért sem tudok? Elkezdtem gondolkodni, hogy mit szeretnék az élettől, és hogy mit tudok önmagamért tenni: ez tulajdonképpen egy önbeszélgetés. Feltenni a kérdést, hogy mit miért gondolsz. Legjobb dolog, amikor felismered, hogy magaddal szemben csináltad a kifogásokat, és félsz lépni. Mostanában azon vagyok, hogy ne kerüljek mély gödrökbe, és ha már megérzem, hogy valami nem oké bennem, igyekszem megtalálni rá a megoldást magamban, átvészelni és tisztázni, hogy mit kell tennem.
Amikor nehéz helyzetben vagy, mi tud téged motiválni?
A kollégáim – az érzés, hogy tudom, hogy számítanak rám, hogy nem dobhatom be a törülközőt, bármennyire is rossz napom van. Ez bőven elég ahhoz, hogy a kis lelki nyomoromon túllendüljek. Ha fontosnak érzed magad, nagyon nagy motiváló erő, és simán el tudja nyomni azt, hogy rossz időszakod van.
Volt olyan helyzet, amit nehézségként éltél meg, és később rádöbbentél, hogy okkal történt meg veled?
Magánéletileg rengeteg ilyen helyzetem volt. Szakmailag az jut eszembe, amikor a rendezőasszisztensi felvételi előtt egy évvel elmentem a dramaturg felvételire is. Ma már tudom, hogy nem lennék jó benne. Az, hogy nem vettek fel, nagyon nagy fájdalom volt. Mindenkit utáltam: persze magamat a legjobban. Ha oda felvesznek, nem lennék most itt, nem azokkal az emberekkel dolgoznék, akikkel most. Egy kudarcélmény volt, de a legjobb dolog, ami történhetett. Nem lett volna az Operett sem. A legjobban alakult.
Mesélted, hogy milyen fontosak számodra a kollégáid és a barátaid. Mik azok az értékek, amik szakmai viszonyokban és baráti kapcsolatokban is fontosak a számodra?
Szerintem a pofátlan őszinteség a legfontosabb, minden szinten. Vállalni azt, amit te gondolsz, beleállni helyzetekbe, még ha ebből konfliktus is van. Tudni érvekkel beszélgetni, vitatkozni, szakmában, barátságban, akárhol. Beszélni kell. Ha valaki nem hajlandó beszélni, lóg a levegőben a probléma vagy egy ki nem mondott dolog, annak sosem lesz megoldása – ehhez persze partner is kell. Mindenbe őszintén és korrektül bele kell állni. Lehet, hogy megütöd a bokád, lehet, hogy kellemetlen, de a legtisztább magaddal szemben, ha ezt megcsinálod. Ezt megtanulni nagyon sok idő. Nagyon fontos az is, hogy ezt ne várja el az ember másoktól. Attól, hogy te ezt el tudod fogadni, és te tudsz így létezni, te hajlandó vagy beleállni helyzetekbe és vállalni a felelősséget minden rosszindulat nélkül, ezt nem lehet elvárni. Szerintem az a legnehezebb, amikor te ezt visszafele nem kapod meg, és abból ne legyen sértődés, ne romoljon meg kapcsolat – szakmailag, barátilag, az nagyon nehéz.
Napjainkban éppen a koronavírus ellen küzd a világ, ami a színházakra is nagy hatással van. Egy ilyen kataklizmában szerinted miért fontos a színház? Mit tud adni az embereknek, ami lélek-emelő?
Lehet, hogy sztereotip gondolat, de az ember azért megy színházba, hogy ne kelljen azzal foglalkozni, ami körülötte és a világban történik. Nyilván megvannak ennek is a szintjei; aki Csehovot néz, annak más a célja, mint annak, aki a Padlás csodálatos meséjét nézi. Most főleg fontos, hogy minden színház annyit streameljen, amennyit csak tud, mert megadja az embernek azt az élményt, hogy valamilyen formában mégis lehet színházba menni. Lehet, hogy fizikálisan nem tudok odamenni, de mégis be tudok ülni és meg tudom nézni azt az előadást, ami ad számomra valamit. Kiszakít a világból: ha ebben a bizonytalan helyzetben találsz akár csak egy órát, amikor nem arra gondolsz, hogy hol a maszkom és hol mosok kezet, amikor elmegyek otthonról, az nagy segítség. Meg az a tudat, hogy amikor stream előadást nézel, azok az emberek egy üres nézőtérnek azért játszanak, hogy neked jó legyen, hogy neked csináljanak valami fontosat, és kicsit elfelejtessék veled azt, ami történik – most ez a legjobb dolog, ami történhet.
Számodra milyen önismereti hozadéka volt a járványnak?
Rájöttem, hogy mennyire fontosak számomra a kollégáim és mennyire tudnak hiányozni; hogy mennyire jó, hogy olyan biztos hátterem van, mint a Vígszínház. Ebben a helyzetben fontos ezt is nézni. Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek és amit választottam. Nem kell aggódnom magam és a munkám miatt. Rájöttem, hogy nagyon jó ez, ami most nekem van, de arra is, hogy nekem ott van a jogom a saját életem felett, hogy döntsek. Ha nemet akarok mondani bármire, akkor azt is megtehetem. Amennyire előtte le voltam korlátozva, ez a pár hónapnyi otthonlevés rádöbbentett, hogy magamért kell élnem. Nagyon jó helyzetben vagyok és mindig léphetek. Más kérdés és más szint, hogy egyből meg is lépem-e, de felismerni azt, hogy nem kell leragadni, nagy erővel bír – azt érzem mindenki részéről is, hogy ne adj Isten, ha én menni akarok, nem fogok nemleges választ kapni, hanem azt mondják, hogy menj és csináld! És bármi van, szóljál!
Hogyan birkózik meg a Vígszínház a bizonytalansággal, a napról napra változó világgal?
Szerencsénkre van egy biztos munkánk, és egy olyan vezetőségünk, aki igyekszik mindent megtenni azért, hogy ez a gépezet menjen tovább. Ne kelljen senkitől megválni, és élhető legyen a színház. Nyilván kell a körülöttünk levő világgal foglalkozni, de amikor bemegyünk próbálni, pont úgy próbáljuk kezelni a helyzetet, mintha nem lenne a bizonytalanság; mintha a békeidőkben lennénk bent és éppen próbálnánk. Így, hogy a Víg annyit streamel, amennyit csak tud, biztonságérzetet ad, annak ellenére, hogy amikor kilépsz az ajtón, minden van, csak éppen biztonságérzet nincs.
Mit gondolsz az online színház jelenségéről? Milyen előnyei, hátrányai vannak?
A legnagyobb hátránya, hogy nincs meg a jelenlét –az, ami elválasztja a színházat a filmektől, sorozatoktól. Hogy a színészekkel egy légtérben, egymás energiáiból táplálkozva együtt léteztek arra a két-három órára. Ez most nincs. Amikor nézőként táplálkozom a színészből, ő is ugyanúgy táplálkozik belőlem. Arra az időre az a pár száz ember egy közösség. Csodálatos színészek és előadások vannak – de az a kis plusz most nem tud megtörténni, és ezáltal én nem nevezném ezt olyan értelemben színháznak, ahogy ezt a szót használjuk. Attól még, hogy streamen láttam egy előadást, nem jelenti azt, hogy láttam az előadást, bármennyire is csúnyán hangzik. Most az életben maradás a cél: ennek pedig jelen pillanatban ez a legjobb módja. Ezáltal tudjuk megtenni azt is, hogy kiszakítsuk az embereket a jelenlegi helyzetből, ahogy azt fizikailag is meg fogjuk tenni, amikor lehet. Az előző zárás után az első előadásunk a Padlás volt. Akkor már több hónapja nem álltak nézők előtt a színészek. Az energia, hogy végre megint játszhatnak embereknek és ott vannak a színpadon, leírhatatlan volt. Megköveteli a színház a fizikai jelenlétet. Teljesen mást ad online, és csupán a töredékét adja annak, amit amúgy adhatna, amikor ott vagy a teremben.
Említetted a színházon belüli biztonságérzetet. Mi az, ami számodra még stabilitást tud adni?
Kollégákon kívül családom, szüleim, testvérem, aki szintén csodálatos színházi kellékes. Lakótársam, barátaim: rettentő csodálatos emberekkel vagyok körülvéve, rengeteg emberre számíthatok. Muszáj, hogy szakmailag is kiemeljek embereket, akikre barátként is számíthatok, Dino Benjámin, Csapó Attila, Patkós Gergő, Waskovics Andrea, ifj. Vidnyánszky Attila.
Milyen terveid vannak a jövőre nézvést?
Ezen sokat gondolkodom mostanában. Szakmailag is elmondhatatlanul a helyemen vagyok, nagyon szeretem a színházat. Ennek ellenére nagyon szívesen kipróbálnám a tévés, filmes oldalt asszisztencia szempontjából, oda más munkamorál és egy teljesen más kommunikációs szint is kell, legalábbis így látom kívülről. Nagyon vonz Ausztria, az ottani zenés színház. Elképesztő színvonalú, mindig tátva marad a szám. Szeretnék kicsit ott élni és dolgozni. Viszont ami fontos, hogy egyedül legyek, egyedül álljam meg a helyem egy ismeretlen helyen, és megismerhessem egy másik ország színházkultúráját. Mennék Japánba is, bárhová, de kis lépésekben kell haladni, ezért most Ausztria a cél.
Kiemelt kép (Pályi Zsófia): a zárva tartó Vígszínház