Csalódást keltő esemény előzte meg a pillanatot, amikor értesültem arról, hogy Alföldi Róbert megrendezi a Hegedűs a háztetőn-t: éppen túl voltunk a Passio XXI, vegyes érzésekkel fogadott áprilisi bemutatóján. Az köti össze őket, hogy mindkét előadás középpontjában a hit áll, más aspektusból és vallásból megközelítve. Nagy várakozással tekintettem a Passióra: ha Alföldi a hitről akar beszélni, mindenképp ott a helyem. Rossz szájízzel távoztam: alapvető mélységeket is nélkülöző, felszínes előadás született, ami színészi teljesítményekben és rendezési eszköztárban sem tűnt ki.
Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy a Hegedűs a háztetőn megtekintését nem befolyásolhatja a Passio XXI emléke, a tény pedig, hogy – más vallásból kiindulva – Alföldi ismét erről a témáról szeretne beszélni, felettébb méltányolandó. Ha a rendező személye nem is győzött volna meg, a történet mindenképp megtette volna: a Hegedűs a háztetőn egy fontos üzenettel és mélységgel bíró történet, remek zenei világgal, valamint magában hordozza az újszerű interpretálás lehetőségét is. Nemcsak a hitről beszél: emberiességről, összetartásról, hagyományokról, szeretetről, a hatalom elnyomásáról, kényszerű távozásról mesél, következőképpen sokféleképpen reflektálhat a mai világra.
Történetünk sorvezetője a hit és a hagyomány, ez Tevje, a tejesember igazi ereje is, akinek csodája leginkább abban áll, hogy szilárd hitét a kételyei, kérdései nem gyengítik: éppenhogy erősítik. Állandó párbeszédben áll az úrral, a nagy döntések előtt mindenekelőtt hozzá szól, fohászkodik, kér és magyarázkodik.
Valamikor a mi szokásaink is újak voltak
– mondja, mikor lánya beleegyezése nélkül akar hozzámenni szerelméhez. Igyekszik hithű maradni és ezzel egy időben fokozatosan előtérbe helyezni gyerekei boldogságát. Tevje egy idősödő és gyarló, de hitében és szeretetében erős ember, aki különleges kapcsolatban áll az úrral. Tevje szerepét ebben a produkcióban Stohl Andrásra bízták. Stohl megkérdőjelezhetetlenül tehetséges színész, aki embertelen mélységeket képes feltérképezni és ábrázolni a színpadon, mindezt pedig lelkiismeretesen és végtelenül hitelesen teszi. A döntés, hogy ő elevenítse meg a küszködő tejesembert, mégsem volt helyes: nem azt állítom, hogy nem képes rá, inkább még nem érett meg rá. Stohl alakításából éppen az úrral perlekedő, kételyektől szenvedő kisember jelleme hiányzott, játékára a karakter sziluettjének felvázolása, nem pedig ennek tartalommal való megtöltése a jellemző. Nem támogatja őt feleségének, Golde-nak alakja sem, aki szintén fontos sarokköve a történetnek. Éder Enikő hasonló hibákat követ el, mint Stohl, így szerepe erőltetetté és hiteltelenné válik, amit a darab nagymértékben megszenved. Így a darab középpontja nem Tevje útja, hanem népének sorsa lett – joggal. Bár Stohl-ból hiányzik a tejesember kételyektől duzzadó vezetőalakja, aki végigvezet bennünket ezen az úton, Alföldi rendezői megoldásai megszülték a történet tanulságát: Anatevka atmoszférája erős és egyedi. Nem csupán a történet kiváló zenei betéteinek, a díszletnek (Menczel Róbert) tulajdonítható az érdem, de a távoli várost testesítik meg a precízen megalkotott koreográfiák, palacktáncok is, főleg, amikor Alföldi több időt hagy a kicsengésükre. Ez a város, lakosaival együtt mozog, együtt lélegzik, még azután is, hogy távozásra kényszerülnek.
A rendező különös érzékenységgel kezeli a három lány sorsát, ez egyaránt köszönhető a színésznők teljesítményének is. A hagyományokhoz kizárólagosan ragaszkodó Anatevka atmoszféráját alapjaiban változtatja meg, hogy
a szerelem lesz az új divat
és mindhárom lány Tevje akarata ellenére, saját magának választ párt, megbontva ezzel az évszázados hagyományokat. (Ennek nagy vesztese Lázár Wolf, aki Tevje egyik lányának kezére pályázik, de ez ebben az előadásban mintha kevésbé kerülne előtérbe, ráadásul Hevér Gábor sajnálatos módon tőle megszokott és sokat látott gesztusrendszerrel kelti életre a mészárost. Az ő első feleségét alakítja a darabban Tóth Gabi, meglepő hitelességgel és átéléssel!) Nagy fejfájást okoznak lányai Tevjének, aki első két lányának súlyos dilemmát követően engedélyezi a szerelmi házasságot. Cejtelnek (Martinovics Dorina érzékletes, emberi, végtelenül őszinte ábrázolásában), aki a helyi szabóba szeret bele.
A szabónak is lehet joga a boldogsághoz
– hangoztatja! És persze Hódelnek (Bánfalvi Eszter a darab egyik legerősebb alakítását nyújtja), aki vállalva a szülői háztól való megválást, a világ végére is követi végül szerelmét. Van azonban olyasmi, amiről Tevje hallani sem akar: mikor Chava (Sodró Eliza bájos, akaratos, szomorú), más vallású párjával megszökik a tiltás ellenére, úgy dönt, a lánya halott számára.
Ha mindent odaadok, belőlem nem marad semmi!
A hagyományoktól való elszakadás itt ér véget: Tevje inkább saját lányát tagadja meg, semmint saját hitét. Kegyetlen gondolat, és olyan erősséget kíván, amely keveseknek adatik meg.
Anatevka városa azonban nemcsak a hagyományok megtörését szenvedi el, a külső világ hamar beavatkozik, és a hatalom deportálja a faluban élő zsidókat. Alföldi a csendbiztost alakító Makranczi Zalán időnkénti feltűnésével érzékelteti a közeledő tragédiát: először csak egy baráti figyelmeztetés, egy véletlennek titulált verekedés az esküvőn, majd a hatalom teljes bevonulása és a zsidók teljes kilakoltatása történik meg.
Kár, hogy nem vagy zsidó
– mondja Tevje, válaszul a csendbiztos szavaira, amikor is a tejesember származásán sajnálkozik. Barátként tekintett rá, most mégis tőle szenvedi el a végzetes ütést. A hit azonban nem megsemmisíthető: ahogy a rabbi vallja később,
máshol várjuk eztán a Messiást
és ő távozik elsőként. Alföldi erős képekkel zárja előadását, a távozó zsidók utolsó pillantásait kapja el a takarásba helyezett kamera. Késforgatóan kényelmetlen tekintetek ezek, melyek egyenesen szemünkbe fúródnak és minden szónál többet mondanak.
A Hegedűs a háztetőn így válik tartalmas előadássá, amely egyaránt feszegeti a társadalmi, egyéni, és elsősorban persze a hitéletbeli kérdéseket is: Alföldi rendezése, a színészi teljesítmények ellenére, nyomot hagy, a szembesítés eszközéhez nyúl, hogy kijjebb tolja a jól ismert komfortzóna határait. Egy olyan gondolatot indít el, amelynek hatására képessé válunk arra, hogy szembenézzünk az ajtókon túl zajló valósággal. Ez pedig, egy színpadi előadás tekintetében, a lehető legnagyobb teljesítmény.