Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a sokat emlegetett koronavírus teljesen átrendezte az életünket. Megváltoztatta a nézőpontjainkat, hogy hogyan nézünk rá a saját életünkre, magunkra és a másik emberre is. Képes volt – és képes most is – felülírni mindenféle prekoncepciót, mert képes átírni azt, ami ezek után történik. Elvárásaink, terveink, projektjeink egyik napról a másikra kérdőjeleződnek meg. Hol lehet jó mindez? Hogyan lehet – ha egyáltalán lehetséges – megtalálni mindennek az értelmét? A jó oldalát? Bizonyára mindannyiunkat megtaláltak az előbbi kérdések az elmúlt időszakban, és szerencsés ember az, aki válaszokat is tudott találni minderre.
Témától függetlenül mindig a kérdésfeltevésben láttam a színházművészet valódi célját. Nem a válaszadásban: azt jó esetben az embernek saját magának kell megtalálnia egy jól sikerült és mély tartalommal bíró előadás megtekintése után. Ez munkaigényes dolog: igenis foglalkozni kell a darabban feltett kérdésekkel, magunkban keresgélni és saját életünkre lefordítani mindazt, amit a színpadon látunk. Már ha akarjuk, persze. De hasznos akarni, és megdolgozni ezekért, hiszen ezáltal – és egy nagyszerű színdarab segítségével – közelebb jutunk a kulcs megtalálásához és önmagunkhoz.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor a 6szín felé tartottam, hogy megtekintsem a Határátlépések című előadást. Ugyan az Orlai Produkciós Iroda tavaly mutatta be a darabot, abban is hiszek, hogy egy előadás akkor találja meg az embert, amikor éppen szüksége van rá vagy amikor eljön az ideje. Kevés aktuálisabb témát tudnék megemlíteni napjainkban, mint azt, hogy hogyan tanulunk önmagunkról egy kataklizma idején, és hogy paradox módon hogyan is győzzük le saját magunkat: a szorongásainkat, a félelmeinket; hogy hogyan és milyen módon azonosítjuk be saját – és a másik ember – határait… ha éppen olyan szerencsések vagyunk, hogy nem úgy tanuljuk meg fizikai és pszichés határainkat, hogy teljesen elmegyünk a falig.
A Határátlépések azért is különleges példája a gondolat boncolgatásának, mert nem egy kitalált figura elmélkedik kitalált helyzetekről, hanem hús-vér emberek (akik éppen színészek) mesélnek nekünk saját történeteikről és tapasztalataikról. Arról, hogy mit jelent megtanulni, hogy mi fér még bele. Arról, hogy meddig mehetek el egy ügyben anélkül, hogy sérülnék. Arról, hogy ha mégsem vagyok ilyen szerencsés, hogyan oldom fel a keletkezett feszültséget, hogyan próbálok megküzdeni magammal és bocsánatot kérni a másik embertől. Vagy esetleg a saját lányomtól, Schruff Milán esetében, aki éppen azt a helyzetet reprodukálta saját családjában, ami annyi fájdalmat okozott neki kisgyermekként. Néha kiderül, hogy ezek a határok, amik bennünk élnek, nem is a sajátjaink. Hozott anyagként visszük magunkkal azt a puttonyt, amit szinte teljesen öntudatlanul ismétlünk meg saját életünkben. Felmerül bennem a kérdés: mennyire is a sajátom a határom, az attitűdöm, amellyel a másik embert kezelem? Honnan kapom ezeket a viselkedés mintákat, és ha nem értek egyet vele, hogyan változtathatom meg őket?
Ennek a saját magammal történő szembefordításnak ugyan megvan a vele járó nehézsége és sokszor elviselhetetlen fájdalma, ám amint meg tudunk lépni egy lépcsőfokot – azért, hogy önazonosak legyünk és kiálljunk a saját hitünkért -, gyönyörű pillanatoknak lehetünk részesei. Talán ez a tűzben edzett döntés és határátlépés ismerős mindazoknak, akik például meghallgatják az előadásban Péter Kata monológját arról, hogy milyen nehézségekkel, szorongással küzdött, amikor úgy döntött, hogy kiáll a színpadra és egy, a politikai helyzetre reflektáló, közös kiáltványt felolvasva kiáll saját szakmája mellett – úgy, hogy ellentétes politikai beállítottságú édesapja ott ül a nézőtéren.
Ám nemcsak az a helyzet nehéz és embert próbáló, amikor saját határainkat lépjük át: hanem amikor más ember határát lépjük át, tudtunk nélkül. Amikor megrendíthetetlen hittel hiszünk a valóság egy olyan szeletében, amely csak a saját fejünkben létezik, és húszéves barátság után lelkesen és nagy izgalommal próbáljuk jelezni a másik félnek, hogy szeretnénk túllépni ennek a barátságnak a határait és párkapcsolatba kezdeni. Ez a fajta valóság azonban összeomlik Mészáros Máté esetében, akit hidegzuhanyként ér a válasz, hogy a romantikus érdeklődés nem kölcsönös. A rideg valósággal való találkozás kiábrándító, a fantazmagória pedig a valódi barátságot veszélyezteti.
Noha az előadás komoly mondanivalója volt számomra a kardinális rész, nehéz és szinte befogadhatatlan úgy beszélni a nehézségekről, hogy közben nem látjuk meg a humoros oldalát. A Határátlépések kellemes humorérzékkel ellenpontoz, mindannyiunk számára ismerős szituációkat elevenít fel, és magunkra ismerhetünk például Járó Zsuzsában, amint a kényszerhelyzet szülte online iskola technikai nehézségeivel küzd, és eközben saját határait tanulja meg meghatározni. Noha ezek a poénok derültséget okoznak, máris felmerül bennem a gondolat, hogy ez tulajdonképpen a másik ember küzdelme, saját meghatározása a határátlépésnek. Miért is nevetek ezen?
A Határátlépésekben az az izgalmas, hogy nem csupán személyes szinten vizsgálja az előbb taglalt határokat, hanem – szó szerint – színházi térbe is emeli őket. Ötvös András mondanivalóját és játékát mindig öröm hallgatni és nézni (itt most saját történetei mellett játékmesterként is végigvezet bennünket az anekdotákon), a kísérlet azonban, mikor megszakítja monológját és a sok-sok határátlépős fekvőtámasz után egyszerűen lefekszik a színpadra és perceken keresztül szemkontaktust tart velünk egy árva szó nélkül, egyből értelmezhető, anélkül is, hogy színészkollégája feltenné számunkra a kérdést: meddig mehet egy jelenet egy szó és mozdulat nélkül? Meddig nem válik már kínossá a néző számára a csend? Meddig tűri az ember az eseménytelenséget? Meddig mehetünk el?
Mikor lesz valami már túl sok vagy túl kevés? Hol kezdődik az ember, hol végződik a színész? Hol kezdődik, hol végződik a színház? Mi számít egyáltalán színháznak, és hol vannak a határai? Véget ér a színpaddal? Vagy talán… kicsit tovább is ér? Próbáljuk keresni a válaszokat a színházban és a magánéletben egyaránt. Azt hiszem, egy apró előnyét válasz gyanánt megtaláltam, hogy miért talált meg bennünket ez a világjárvány. Az élet legfontosabb kérdéseinek feltételét inspirálja bennünk, katalizátorként kormányoz minket az eddig nem látott kérdőjelek, nehézségek, majd azok feloldása, valamint az élet és önmagunk mélyebb megbecsülése felé. És például olyan remek előadásokat ihlet, mint a Határátlépések, ami azt kérdezi a nézőjétől: hol vannak a te határaid? Kevés dolog tudja közelebb vinni az embert saját magához, mint amikor találkozik ezekkel a kérdésekkel… de ha az ember nagyon bátor, felteszi magának, hogy megtalálja a választ.
Dömötör András és a társulat 2018-ban egy másik, saját tapasztalatukon alapuló előadást is alkotott, Second Life címmel, kritikám itt olvasható róla.
Színlap:
SZEREPLŐK
Járó Zsuzsa
Péter Kata
Mészáros Máté
Ötvös András
Schruff Milán
STÁB
Író: Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat
Dramaturg: Deés Enikő
Látványtervező: Horváth Jenny
Zeneszerző: Bakk-Dávid László
Világítástervező: Szondi György
Rendező: Dömötör András
Producer: Orlai Tibor