Fekete Ernő egy rendkívül erős és mély monológgal nyitja meg az előadást. Olyan érzelemről beszél, próbál felfejteni, amellyel mindannyian küzdöttünk vagy éppen abban a pillanatban is küzdünk a nézőtéren. A kétely: egy kellemetlen érzés, megkérdőjelezése mindannak, amelyet addig bizton állítottunk, éreztünk. Lehet ez kétely önmagunkban, a céljainkban, vagy jelen esetben: a hitünkben, az Istenünkben.

Amikor nehéz idők járnak, s keressük az utunkat, várjuk a jelet, amely ismét a helyes ösvényre irányít – mi történik, ha nem kapunk jelet? Ha nem erősítenek meg igazunkban, mi több, nem mutatnak számunkra többé irányt? Olyanok leszünk, akárcsak a mesében: a hajós, aki a csillagok által tájékozódott, ám a sötét felhők eltakarták előle, és az utat vakon kellett folytatnia. Az igazi kérdés az, hogy ebben a vakságban teljesen elveszítjük-e a meggyőződésünket, vagy rájövünk, hogy a kétely is erősítheti a hitet…

A Kétely hallatlanul izgalmas és fontos minden olyan ember számára, akit egy kicsit is foglalkoztat a hit kérdése. A szigorú igazgatónő és a kételyeket boncolgató pap morális vitája során az ember saját hite is próbára tétetik, s azt sem kerülheti el, hogy az önmaga életében találja meg a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a darab feltesz. Nem könnyű előadás, de nem is véletlenül pont akkor találja meg az embert, amikor beül rá: ez már rögtön az elején kiderül, amikor az ember találva érzi magát az újító szellemű pap prédikációja során. Erős indítás, és nem is enged a későbbiekben sem: Fekete Ernő karaktere már rögtön az elején szemet szúr az intézményt irányító igazgatónőnek (Udvaros Dorottya), a későbbi vádaskodás pedig, miszerint a pap zaklatta egyik diákját, még inkább megerősíti igazában.

A feszültség minden közös jelenetükben szikrázik: ellentétes a felfogásuk a hitükön belül, ez az ütközőpont pedig mind emberileg, mind pedig szakmailag meghatározza kapcsolatukat. Van bizonyosság a kételyben: Udvaros szigorú, tűpontos játéka során rajzolódik ki előttünk a vezetőnő meggyőződése a pap bűnössége felől, és mindent elkövet annak érdekében, hogy bizonyítsa tettét és eltávolítsa őt, még akkor is, ha emiatt blöffölni kényszerül. Jóllehet a felmerülő gyanú őt szemeli ki, a pap karaktere egy reálisabb, kérdéseket feltevő hitvallást emel ki. Van tehát kétely a bizonyosságban is, hitének erősségét paradox módon mégsem gyengítik a kérdései. Ez az oka annak, amiért az előadás szövegközpontúsága és a színpadi tér stilizáltsága (Kálmán Eszter érdeme) ellenére egyáltalán nem válik szárazzá vagy monotonná: a központi viszály olyannyira életben tartja lendületét. Elbeszélésmódja feszes, a színészek játéka és a vissza-visszatérő dallamvilág végett egyaránt.

Az előadást követően sokan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy vajon elkövette-e bűnét a pap. A darab ugyanis nem ad választ a kérdésre, és ezáltal válik egy olyan alkotás tankönyvi példájává, amikor az embernek magának kell döntést hoznia, és ítélkeznie, ha úgy kívánja. De az igazság talán az, hogy nem a bűn elkövetése, mint inkább a kétely jelenléte az, amely ezt az előadást hajtja és vezeti. A történet egy olyan belső világot hoz előtérbe, amellyel a többség nehezen vagy kelletlenül foglalkozik. Nem könnyű, amikor patikamérlegre tétetik a meggyőződés, és az sem, amikor a csillagtalan eget bámulva el kell hinnünk, hogy ott van a Teremtőnk, csak éppen nem látjuk, s magunknak kell megtalálnunk az utat. Ezért megrendítő a darab utolsó pillanata: Udvaros villámgyors szembefordulása Istenével – avagy a hívő bevallja, hogy kételyek gyötrik, mégis Urához fordul, hogy válaszokat kapjon.

Szereplők

Udvaros Dorottya

Fekete Ernő

Kéri Kitty

Simkó Katalin

Fordító: Zöldi Gergely

Díszlet: Kálmán Eszter

Jelmez: Ignjatovic Kristina

Zene: Vajdai Vilmos

Rendező: Pelsőczy Réka

Producer: Orlai Tibor, Kövesd Zsuzsa

Író: John Patrick Shanley