A hétvégén a Karinthy Színházban jártunk a produkcióval a Színházak Éjszakája keretében, és azért kezdeném a naplót ezzel a felütéssel, mert ennek kapcsán egy igencsak fontos gondolat fogalmazódott meg bennem. A „Rendezőpárbaj” elnevezésű program keretében mutattunk be az előadásból egy jelenetet, amelyet ezt követően egy másik rendező is megálmodott, valamint egy másik társulattal is a színpadra állított – más koncepcióban, persze. Egy kicsit több mint 3 perces üldözési jelenetről van szó, amely során Hannay az őt követő rendőrök elől menekül. A jelenet bemutatása alatt gondolkodtam el arról, hogy a közönségnek valószínűleg eszébe sem jut a szórakoztató pillanatok alatt, hogy milyen minőségű és mekkora mennyiségű munka rejlik egy 3 perces jelenet létrehozásában.
A nézőtéren ülve szinte természetesnek, könnyűnek és lendületesnek hat ez az intermezzo, az esemény igazi pikantériája azonban az, hogy ezt a rövidnek tűnő jelenetet például a bemutatást megelőző napon közel 4 órán keresztül csűrtük-csavartuk addig, amíg megfelelőnek nem ítélte rendezőnk, Horgas Ádám. Elsősorban a közelgő megmutatás miatt is különös figyelmet szenteltünk a jelenetnek, de az igazság az, hogy a bejátszott zenei betétek, animációk által kötött jelenet nagy figyelmet, tempót és ritmusérzéket követel meg a színészektől. Ezen a próbán is több alkalommal előfordult, hogy színészeink nem voltak összhangban, egy kívülről egyszerűnek tűnő összenézés, mozdulatsor nem történt egy időben, így a jelenet ritmusa azon nyomban megbomlott, és a kötött tempó értelmét vesztette. Sokat kellett, és valószínűleg még sokat is fogunk foglalkozni vele, hiszen például ez az izgalommal és feszültséggel teli üldözési jelenet az, amelyben a leginkább megjelenik az előadás formanyelvének különlegessége.
Általános tanulság az is, hogy ez egy „ismétlő” műfaj. Egy jelenetet rendkívül sokszor veszünk át, a tempó, a zene és persze a szöveg rögzítés tekintetében is. Ez persze az előadók részéről gyakran improvizációt eredményez, Horgas pedig ezen a próbán bizonyította, hogy nyitott a változtatásokra és az eredetinél jobb ötletek hasznosítására. Jelenthet ez javaslatot Lengyel Tamás jelmezével kapcsolatban, hogy kényelmesebben mozoghasson, vagy egy alapvetően is komikus jelenet még nagyobb mértékben történő kiélezésére: például Nagy Sándor esetében, aki egy ízben jegyszedőnőként fog megjelenni a közönség előtt. A jelenet próbálása közben a hangsúly még nem a szövegtudáson van, így a színész illetve kollégái közös improvizációjában új mondatok és reakciók is bekerültek a szövegkönyvünkbe, amelyek még humorosabbá varázsolták az egész jelenetet.
Ehhez hasonló rendelkező próbákat követően jutottunk el a mai napon az emlékpróbáig, amely során az egész első felvonást játszottuk el több ízben is, először megállás nélkül, majd néhány korrekcióval kiegészítve. Esetünkben ez az esemény azért volt kiváltképp izgalmas, mert a színpadon nem volt lehetőségünk próbálni és a Játékszín büféjébe „költöztettük” előadásunkat. Egy emlékpróba önmagában is izgalmas műfaj: a sokszor gyakorolt jeleneteket fűzzük egymásba, először szembesülünk az előadás teljes – vagy felvonásnyi – alakjával, és természetesen főképp azzal, hogy milyen pillanatok mennek jól és melyik jelenetet kell ismételten átvennünk. Ilyenkor még nem teljes a kánon, előfordul, hogy hiányzik egy-két kellék, javításra szorul egy jelmez, esetünkben pedig a helyszín adta kihívások is megnehezítették az előrehaladást. Teljes hévvel például, mint kiderült, itt nem ajánlott játszani, hiszen a csúszós padlón fennáll a veszélye, hogy a táncos koreográfiák illetve üldözési jelenetek balesettel végződnek. A színészi alakítást viszont nem korlátozza, sőt, rendezőnk arra kérte a színészeket, hogy a próbafolyamat ezen fázisában már ne csak felvázolják, hanem teljes átéléssel ábrázolják karaktereiket.
Lengyel Tamás például már egyre magabiztosabban mozog a sármőr Richard Hannay bőrében, jól áll neki karaktere hanyag eleganciája, de ezért meg is dolgozik: méltányolandó az a lelkiismeretesség, ahogyan a munkához és Hannay figurájához hozzááll. Lévay Viktória minden szerepében ízig-vérig nő: például a távolba vágyó Margaretként ártatlan és tiszta lelkű, Pamelaként viszont már dörzsöltebb. Tökéletesen kiegészítik egymást a szenvedélyes Hannay-val, éppen annak okán, hogy hiába ütköznek sok-sok konfliktus folyamán, mégis képesek együtt dolgozni és megoldani a rejtélyeket. Nagy Sándor kiváló érzékkel kelt életre és árnyal több komikus karaktert is, kezdve a rigorózus rendőr úrtól a holttestre bukkanó takarítónőn át a rivaldát felfedező jegyszedőnőig, de olyan remek humorérzékkel, hogy rendezőt és gyakornokát is beleértve, mindenki dől a nevetéstől. Szirtes Balázs olyan lendülettel és nyitottsággal fordul közönsége felé minden szerepében, hogy öröm nézni: ötletes ismertető- és személyiségjegyekkel ruházza fel őket, ebben való élvezete pedig az alakítását is meggyőzőbbé és hitelesebbé teszi.
Mindazonáltal tény, hogy a színdarab már nagyon várja egyik legfontosabb főszereplőjét: a nézőt magát. Ez alapvetően is fontos kitétel, egy vígjátéki műfajelemekkel bíró előadásnál meg pláne – bár biztató tény, hogy a szövegkönyvnek és az improvizációknak hála olyan jelenetek jönnek létre, hogy hiába látjuk és halljuk őket sokadszorra, még mindig nevetünk rajtuk. Talán ezért is volt felejthetetlen élmény részt venni a Színházak Éjszakája által kínált programon, és ezért is várjuk nagyon az október 14-ei bemutatónkat. Megnyitottuk kis alkotóműhelyünk kapuit a nézőknek, és megmutattuk nekik munkánk egy szeletét. Azt hiszem, egy alkotó számára nincs nagyobb öröm, mint amikor tanúja annak, hogy munkájával – például most jelenetünkkel – nevetést és örömöt fakaszthat. Ennél talán kevés jobb dolog akad a világon.
Szereplők
LENGYEL TAMÁS
LÉVAY VIKTÓRIA
NAGY SÁNDOR
SZIRTES BALÁZS
Alkotók
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene, koreográfia, videóanimáció: Horgas Ádám
Rendezőasszisztens: Petyi János, Skrabán Judit
Súgó: Sajben Anita
Rendező: HORGAS ÁDÁM