Fővárosunk rendkívül izgalmas és színes olvasztótégelye a magyar színházi életnek. Hálás helyzet, amikor a kedves néző saját ízlésének megfelelően választhat színdarabot és színházat magának. Ilyen szempontból könnyű a közönség kiszolgálása: sarkosan fogalmazva minden egyes műfajra akad egy-egy teátrum Budapesten. Vidéken azonban mostohább a helyzet: általában egyetlenegy színháznak kell kiszolgálnia egy egész várost. Ilyenformán a darabok kiválasztása és színrevitele nem könnyű. Bár a színházi szakmát meglehetősen Pest-centrikusnak látja a többség, nem szabad elfeledkezni arról, hogy milyen sok és jó minőségű előadás születik vidéken is. Most például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol lehetőségem nyílt megtekinteni két legújabb előadásukat, Horgas Ádám rendezését, Egy bizonyítás körvonalait, illetve Alföldi Róbert munkáját, A salemi boszorkányokat.
Ha nem tudtam volna, hogy az egyik májusi bemutatót Horgas Ádám rendező jegyzi és rendezi, minden bizonnyal látatlanban is felismertem volna keze nyomát az előadáson. Az Egy bizonyítás körvonalai ugyanis vérbeli Horgas rendezés: határozottan magán viseli a rendező kéznyomát. A pszichothriller formai világa érzéktelesen tükrözi rendezője stílusát: a Horgas Péter által megálmodott családi ház verandájának világát nemcsak egy-pár bútor és kellék alkotja, hanem a ház falára vetített misztikus árnyékvilág is. Horgas előszeretettel dolgozik és teremti meg előadásai hangulatvilágát ezzel a speciális eszközzel.
Ez a misztikusság nemcsak a vetítésben, de a zenei világban is tetten érhető. Vissza-visszatérő dallam pulzál a háttérben: valójában ez teszi feszültségterhessé az előadást. A történet maga ugyanis nem áll biztos lábakon: ez elsősorban magából az anyagból, illetve a színészi előadásmódokból gyökerezik. Bár az indítás kitűnő: fiatal, határozottnak tűnő lány tűnik fel a verandán, éppen édesapja köszönti fel születésnapja alkalmából. Az első, misztikus dallam felcsendül: valójában a férfi jó pár napja halott, ezt megelőzően pedig beleőrült kutatásaiba. Hamarosan egyértelművé válik, hogy lánya biztos úton halad afelé, hogy osztozzon sorsában. Az előadásban rendkívül fontos és elgondolkodtató kérdés húzódik: hol kezdődik az őrület? Mit is nevezünk pontosan annak? Mi az a határvonal, amely az őrület és a zsenialitás között húzódik? Van-e egyáltalán ilyen?
A kérdésfeltevés hangsúlyosságát ott veszti el, hogy ezt követően viszont számos jelenet eltávolodik a központi kérdéstől, így az idő elteltével már-már szomjazunk arra, hogy ismét a vékony határvonalról és ennek megvitatásáról legyen szó. Főleg azért, mert fantasztikus színésznőt kapunk ehhez: Ágoston Katalin nagy szenvedéllyel és érzékenységgel testesíti meg az őrült (vagy zseni?) professzor lányát, akit elragadnak érzelmei, aki kutatja az őrültség forrását, és igyekszik biztos lábakon állni az egyre kaotikusabb és rapszodikusabb lelki világában. Egymaga biztos támpontja az előadás filozofikus üzenetének közvetítésében: ez azért fontos, mert kollégái kevésbé meggyőzőek szerepükben.
Csupán felületesen keresik karaktereik igazságát, így nem válnak meghatározóvá a dramaturgiai folyamatban sem. Mindazonáltal a korábban feltett kérdések megválaszolására, úgy érzem, maga az alapanyag sem biztosít kielégítő válaszokat. Az őrület és a zsenialitás kérdésköre kimeríthetetlen és izgalmas pszichológiai táptalaj egy színházi előadás számára. Noha persze nem feltétlenül a válaszadás a színház valódi feladata – sokkal fontosabb a kérdések megfogalmazása –, egy ilyen légtér, egy hasonlóan alkalmas színésznő tekintetében fájó, hogy nem adott nagyobb lendületet a válaszok utáni kutatásra, nem merült alá mélyebben ebbe az összetett pszichés folyamatba. Márpedig ez lenne a valódi konklúzió: kutatni utánuk, és megtalálni saját magunkat, valamint saját harcunkat is a történetben. Akkor talán a válaszok is felfednék magunkat.
Az önmagunkkal való szembenézés Alföldi Róbert egyik előszeretettel használt színházi eszköze, ez az, amelyre felépíti A salemi boszorkányok sokrétű történetét – sikeresen. Arthur Miller drámájából pár éve Mohácsi János rendezett egy mindent elsöprő előadást a Vígszínházban, Istenítélet címmel, amely nagy hatással volt kritikánk írójára. Így nagy kíváncsisággal vártam Alföldi megközelítését. A félelem megeszi a lelket című rendezése óta egyre jobban körvonalazódik a rendező készsége afelé, hogy ne túláradó szenvedéllyel közelítse meg a színházi anyagot, hanem letisztultan ábrázolja a szituációkat és konfliktushelyzeteket. Ebben most sem tévedett: emberi viszonyrendszerekre alapozó, árnyaltan, de érzékelhetően a magyar társadalmi helyzet felől megközelítő munkájának minden egyes sora érthető – és minden egyes sora rólunk, nekünk szól. Anélkül, hogy neveket említene. Fájó iróniával és lelkiismerettel mesél hitről, önmagunkhoz való hűségről, az alapvető értékek mellett való kiállásról: John Proctor története tényleg keretezi az élet nagy kérdéseit, mégis erőteljesen érzékelhető, hogy bukása nemcsak a sajátja, fájdalma nem egyedül az övé, és hogy el kell ismernie hibáját, azért, hogy helyrehozhassa azt: azaz, az ő esetében meghalhasson érte.
Egy félreérthető incidenst követően Salemben mindenki boszorkányt kiált: befeketíti szomszédját, barátját, saját menekülése érdekében. A szomorú az, hogy a gyanú a szentet sem kerüli el: egy rossz szó, és kárba vész egy egész életnyi jóindulat és segítőkészség. A társadalom pedig mindent elhisz, nem lesznek következményei az irreális meggyanúsításoknak, szinte pillanatok alatt bitófára kerül mindenki, akinek haragosa akadt életében – és az nem rest mutogatni rá. Alföldi határozottan fogalmazza meg állításait, egyenessége a lelki realizmusból, és az abból kiinduló rendezői utasításokból fakad. Merthogy az ő rendezése is letagadhatatlanul az övé: mind fájdalmában és őszinteségében, mind pedig humorérzékében is: a rendező ezen gondolatai érzékelhetőek például Jordán Tamás pajkos karakterének pillanataiban, az ördögűzés egyéni megközelítésében.
Merthogy itt inkább a részletekben, a mellékszerepekben – például Szerémi Zoltán méltóságteljes Danforth alkormányzójában -, és kevésbé a címszereplők, Bányai Kelemen Barna illetve Bánfalvi Eszter kiállásának mikéntjében rejlik a darab hatásfoka. Alföldi karakterei szimbolikus jellegűek: mind erősségükben, mind pedig meghasonulásukban. Kis pillanatok kapnak nagy jelentőséget: a csalárd pap szobájából Proctor otthonába érkezvén a magyar címert felváltja Jézus keresztje – apró kellékeket használ nagy, szimbolikus hatású gondolatok megfogalmazására. Ha valamiben, akkor ebben tetten érhető a rendező letisztultsága: a kiabálás, tajtékzás helyett sokkal nagyobb hatásfokot kap egy csendben elsuttogott Miatyánk.
A salemi boszorkányok története valójában az emberek alkonya: hibáink elismerésének hiánya, az egymásra mutogatás gyáva egyszerűsége, a felületes hit feladása, egy olyan világ, ahol akkor maradhatunk csupán emberek, ha hiszünk a hitünkben, és ki is állunk mellette. Ebben a történetben azonban túl sok ember bukik meg az emberség vizsgáján, túl sokan választják az egyszerű utat – Alföldi esetében pedig talán a leghangsúlyosabb: a felelősségvállalás elől való menekülés. Ez a mű egyik mellékgondolata, Alföldi interpretációjának pedig a legmélyebb állítása. Mert ez a mondat – bár csak suttogják, bár árnyaltan fogalmazzák meg, és nem az előszínpadról kiáltják a közönség felé -, rólunk szól. A mi felelősségünkről a hitünk, emberségünk, társadalmunk, saját magunk és döntéseink felé.
Szereplők:
John Proctor/Bányai Kelemen Barna
Elizabeth Proctor, John felesége/Bánfalvi Eszter
Abigail Williams, Parris unokahúga/Fekete Linda
Danforth, kormányzóhelyettes, a bíróság elnöke/Szerémi Zoltán
Parris tiszteletes, salemi lelkipásztor/Mertz Tibor
Hale tiszteletes, beverley lelkipásztor/Kálmánchelyi Zoltán
Hawthorne, bíró, a bíróság ügyésze/Kenderes Csaba
Mary Warren, Proctor szolgálója/Hartai Petra
Rebecca Nurse/Kiss Mari
Francis Nurse, Rebecca férje/Avass Attila
Giles Corey/Jordán Tamás
Tituba, Parris néger szolgálója/Vlahovics Edit
Mrs. Ann Putnam/Nagy Cili
Thomas Putnam, Ann férje/Kelemen Zoltán
Betty Paris/Gonda Kata
Ezekiel Cheever, bírósági jegyző/Bajomi Nagy György
Herrick, porkoláb/Szabó Róbert Endre
Mercy Lewis, Putnamék cselédje/Wessely Zsófia
Susanna Walcott/Dunai Júlia
Alkotók
Zeneszerző: Horváth Dániel
Díszlet/Jelmez: Kálmán Eszter
Ügyelő: Győrváry Eszter
Kellékes: Viszlay Zoltán Fülöp
Súgó: Kovács Krisztián
Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián
Rendező: Alföldi Róbert
Szereplők:
Robert/Szabó Tibor
Catherine/Ágoston Katalin m.v. /Menczel Andrea m.v.
Hal/Jámbor Nándor
Claire/Alberti Zsófi
Alkotók
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Díszlettervező: Horgas Péter
Kellékes: Varga Máté
Súgó: Jenei Ágnes
Ügyelő: Móri Csaba
Rendezőasszisztens: M.Kapornaki Rita
Rendező: Horgas Ádám