Nehéz egyensúlyt találni egy szórakoztatásra és elgondolkodtatásra is szánt színdarab esetében. Ritka olyan előadást találni, amely mind a két oldalra éhes nézőtípust ki tudja elégíteni úgy, hogy maradandó élményt is nyújtson. Azóta szerencsém volt elhelyezkedni a Thália Színház egyik kényelmes székében, és megtekinteni a Kean, a színész című előadást, amely egy vígjáték látszólagos köntösében, egészen páratlan és komoly módon beszél a színházról és a színészi hivatás mélységeiről. Ami ennek a darabnak a bensőjében rejtőzik, fényévekkel mélyebb gondolatmenet, mint amilyenre az egyszerű néző ettől a darabtól elvár vagy erről a darabról gondol. A legnemesebb értelemben elgondolkodtató gondolatokat fogalmaz meg erről a művészeti ágról, amelyet kritikánk írója nem győzött ölébe fektetett noteszébe feljegyezni.
A Kean, a színész című előadást így véleményem szerint érdemesebb ideológiai és gondolati, semmint történeti szinten elemezni. A darabban szereplő, tetőpontként is szolgáló Rómeó és Júlia jelenethez ugyanis elegendő annyit tudni, hogy Kean, az ünnepelt színész, a szoknyapecér férfiú egy tehetős gróf nejébe szeret bele, akit éppen legjobb barátjával, a walesi herceggel egy időben akar elcsábítani. A féltékenység, az érzelmekben és szenvedélyben való tobzódás csúcsa éppen az előadás közben fellobbanó féltékenységben csúcsosodik ki, ekkor azonban nem színészként, hanem emberként láthatjuk Keant. Egy emberként, aki színészi köntösét levetve szembesül hivatása kétarcúságával, és fájdalmas vallomásra kényszerül szakmájával kapcsolatban. Fontos pillanat, amikor a monológ során megteremtődik az a halálos csönd, amelyet Kean még a tapsnál is jobban szeret: egy sok fős közönség együtt lélegzése és együtt gondolkodása.
A fő gondolatunkhoz kapcsolódóan a darab egyik legszebb mikrotörténete kétségkívül Molnár Piroskáé, aki a háttérben meghúzódó, de mindig jelenlevő és megbízható súgót játssza. Kean szerint ő a legnagyobb színésznő, aki sosem lépett színpadra: megfigyelése helyt álló, főleg abban a pillanatban, amikor az idős súgó elpróbálja főhősünkkel a darab erkélyjelenetét. Az asszony valósággal megfiatalodik, hangja szerelemmel, vágyakozással teli, megvalósítása mögött azonban hatalmas tapasztalat, alázat és az érzelem teljes átélése húzódik. Ő a tökéletes Júlia, aki minden porcikájával átérzi és közvetíti a történet valódi esszenciáját. Nem úgy, mint az a lány, aki Kean partnereként szeretné megmutatni magát a közönségnek. Úgy gondolja, szerelemből és elhivatottságból lép színpadra, odatartozását azzal magyarázza, hogy nincs számára más út. Rózsaszín köntösben látja a művészetet, Keannek kell rádöbbentenie, hogy a színészet jóval több, mint romantikus és ábrándos eszmék találkozása.
Ebben a darabban nem a látványos kardozás, a titkos szerelmek és szeretők világa, vagy a happy endingért való szorítás az érdekes. Sokkal inkább érdekfeszítő mindaz, amire a szerzők, Dumas és Sartre rámutatni kívántak, aminek esszenciáját érezhető, fájdalmas őszinteséggel hozzák felszínre. Az, hogy pontosan hol és miért veszik el az ember a színészi álarc mögött, hogyan kezelhető, ha egyáltalán kezelhető ez a fájdalmas és szinte észrevehetetlen folyamat. A saját életemhez nincs jogom! – bukik ki Keanből is, aki érzi, tudja, végül pedig ki is mondja, hogy itt nincs döntési helyzet: aki a színpadra akar lépni, annak nincs is, és nem is akarja, hogy más választása legyen. Eszét vesztené, megbolondulna, ha távol kellene maradnia a hivatásától, ettől az égető, szenvedélyes szerelemtől. Vagy a legrosszabb esetben nem volna már hová hazatérnie, vagy félne hazatérni – hiszen aki belül van, kibírhatatlan, az egyetlen orvosság pedig a köntös, az a másik ember, akinek életébe belelép… kicsit azért is, hogy ne kelljen a maga cipőjében járnia. Így bárki életébe beleélheti magát, a sajátján kívül. Amikor eldöntötte, hogy így akar élni, kizárt minden más alternatívát. Talán alig észrevett pillanat az, amikor a borissza színésznek azt tanácsolja a súgó, hogy lehet úgy is öngyilkos, hogy nem iszik többet. Kean esetében valószínűleg az lenne az öngyilkosság, ha nem játszhatna többet.
Főszereplőnk és a herceg ellentéte válik így a darab egyik legfontosabb momentumává. Szervét Tibor Keanként az önmaga elől menekülő, később önmagát kereső és újra fogalmazó színész, aki határozottan fekteti le a szabályokat: ellenfele mindenhol lehet herceg, de a színházban ő a király. Csányi Sándor a poénosan ironizáló herceg, aki hozzászokott felsőbbrendűségéhez, emberileg mégis pontosan látja barátját. Látása csak akkor homályosul el, mikor a nőt önmagának kívánja. Színészileg pontosan kivitelezett, humoros és szarkasztikus megszólalásai a darab legjobb pillanatait képezik. Könnyedén kibukó mondatai mögött azonban biztosan húzódik az az ellentét, amely megkülönbözteti a főszereplőtől. Kean színészi definíciója pontos, önmagában is szörnyen elgondolkodtató, de harcos társai véleményének fényében újabb értelmezési lehetőséget mutat meg a nézőknek. A walesi herceg szerint a színész hivatása az, hogy hazudjon, Kean azonban válaszul a színház egyik leggyönyörűbb definícióját fogalmazza meg, mikor úgy felel: „lehet, hogy nem igaz, de én hiszek benne”.
Szereplők
Kean: Szervét Tibor
Elena: Gubás Gabi
Anna Danby: Szabó Erika
Charlotte: Molnár Piroska
Herceg: Csányi Sándor
Koefeld: Pindroch Csaba
Neville: Bán Bálint
Alkotók
Díszlettervező: Bagossy Levente
Jelmeztervező: Velich Rita
Koreográfia: Lugosi György
Zenei szerkesztő: Barabás Edit
Tánc: Bodor Johanna
Rendezőasszisztens: Magócs Niki
Súgó: Serfőző Andrea
Fordította: Hamvai Kornél
Rendező: Kelemen József