Lerombolni az álszentség istenét

Az Átrium színpadán intim lakásbelső: tulajdonképpen az ajtó nem is feltétlenül egy otthonosan berendezett lakásra nyílik, inkább magánéleti problémákra, rosszul értelmezett önhittségre, egy olyan történetre, amely kérlelhetetlen állítással megállapítja, hogy az összeverekedő gyermekeknél még rosszabbak azok a felnőttek, akik nem képesek őszinték lenni sem partnerükkel, sem pedig önmagukkal szemben. Hiába találkoznak, és próbálják feltárni a problémákat, amelyek a gyermekeik viselkedésének okai lehetnek, fájdalmas felismerésekhez vezet: talán az ok nem a környezetben, hanem önmagukban és az eltérő nevelési módokban keresendő.

Az öldöklés istenének tanmeséje halmozottan izgalmas alapanyag egy színpadi előadás megteremtéséhez: rendkívüli módon emeli ki a színház pszichologizáló erejét, amellyel az emberi természet mélységeiről és problémáiról képes beszélni, és ami még fontosabb: elgondolkoztatni. A művészet ebből a szempontból valódi pszichológia: és Az öldöklés istene érdemben tud beszélni az emberi viszonyrendszerekről – szülők hibáiról, amelyek lassacskán öröklődnek az utódaikra, a partneri megértés és odafigyelés hiányáról, valamint ivásról, hányásról és állandó telefonálásról is, amelyek pótcselekvések és menekülő utak a valódi szembenézés elől.

Működőképessége azonban nemcsak témájából fakadóan hatásos: felépítésében is rengeteg lehetőséget biztosít a nézőnek arra, hogy figyelmét rá fordíthassa. Az előadás ugyanis véleményem szerint vérbeli kamaradarab: mind árnyaltságában, mind pedig színészei szempontjából. Ebben a történetben ugyanis csak a két szülőpárral találkozunk, ez a létszámredukálás pedig nagymértékű fókuszt ad a színészekre nézvést. Ez a nehézsége is egyben: ha nem megfelelő emberekre bízzuk a civakodó házastársak szerepét, mélységét veszti az előadás. Szerencsére Bereczki Csilla rendező nem csupán a történet kérdéseit tette fel érdekfeszítően és alkotta meg a koncepciót, nagyon helyesen – hanem olyan színművészekkel dolgozott együtt ebben a projektben, akiknek alakítása maradéktalanul képes elnyerni tetszésünket.

Hevér Gábor például kiváló hangsúlyozással és humorérzékkel kelti életre karakterét, aki remek ütközőpontja is lehetne a Herczeg Adrienn által alakított feleségnek, ha éppen nem próbálná teljes mértékben kiszolgálni őt egyetértésével. Ez a nő inkább a másik házaspár női felében, Péterfy Bori öntudatos feleségében találja meg emberét, akivel pazar módon rajzolják fel a kezdetben szívélyes, majd barátkozó, később ellenségeskedő kapcsolatot. Eközben a férj, azaz Szikszai Rémusz a munkájába és állandó telefonbeszélgetésekbe menekül, mígnem – a színész kitűnő érzelmi felvázolásának hála – megrendítő módon roskad össze a problémák súlya alatt.

A fergeteges színészi alakítások Bereczki rendezésében egy fájdalmakat és emberi gyengeségeket favorizáló, lényeglátó koncepcióval találkoznak, amely a gyerekek erőszakos lépéseiből építkezve igyekszik mesélni a helyzet kezelhetetlenségéről és tisztázására irányuló inkompetenciáról. Az érzelmi akadályok ugyanis szinte állandóan a szülők útjában állnak: képtelenek felismerni saját gyengeségeiket, társuk sérelmeit, inkább vállalják a vitát és az emelkedettebb hangnemben történő véleménycserét. Túl későn merül fel bennük, hogy gyermekük érdekében érdemes lenne átfogó önvizsgálatot tartaniuk, levetkőzniük makacs álszentségüket – és persze higgadtan elismerniük, ha tévedtek. Hiszen hibáink felismerése az első lépés lehet a megoldás felé.

Fotók: Mészáros Csaba

Stáb