Megérinteni egymást

A Rózsavölgyi Szalon intim, családias, századfordulós hangulatot árasztó levegőjében sok történetet megismertem már, ahol az alkotók társadalmi kérdésekkel, szélsőséges sorsokkal, elgondolkodtató darabokkal egyaránt foglalkoznak. Alföldi Róbert és Jordán Tamás két egymásnak feszülő professzort testesít meg egy meghatározó történelmi pillanatban, hitről, emberségről és döntéshozatalról beszélgetve, Az utolsó óra című előadásban. A Mesterhármasban őszinteségről, megcsalásról, bizalomról valamint annak hiányáról vitatkozik egy házaspár, Bozó Andrea és Kocsis Gergely. A Szalon kávéházi miliőjét használja pazarul Fesztbaum Béla, miközben Molnár Ferencről, a századfordulóról és annak nagyon is aktuális problémáiról mesél közönségének Szülőfalum, Pest című előadásában…

 …és még sorolhatnánk. A Szalon az idei évad első bemutatójának kiválasztásánál sem tévedett: repertoárját egy meglehetősen érzékeny témájú és megható darabbal gazdagította. A Táncórák egy autista fiatalember és egy sérült táncosnő kapcsolatát mutatja be: mindketten nehéz helyzetből indulnak el egymás felé, nehéz terheket cipelnek vállukon. A történet mély, őszinte bemutatása annak, hogy mi történik, ha megnyílunk egy másik ember felé. Az előadás nem csupán egy tánc próbája, hanem az érintésé is. Ennek a fiatalembernek ugyanis tanulnia kell, hogyan engedje közel magához a másikat, a nő pedig, kiszakadva életének problémáiból, szárnyai alá veszi őt. Intim folyamat ez: mindketten nehéz és terhes életet vezetnek, mégis szükségük van arra, hogy a komfortzónából kilépve elismerjék a problémák létezését és beengedjenek egy másik embert az életükbe.

A közös színpadi létezés hitelessége nagyban függ attól, hogy az a bizonyos kémia hogyan működik az előadás során. Egyik színésznek sincsen könnyű dolga. A történet kezdetén egy olyan táncosnőt ismerünk meg, aki valószínűleg soha többé nem táncolhat. Mivel életének nem látja más célját, vállalná sérült lábának megműtését attól függetlenül is, hogy belehalhat. Tőle kér segítséget egy olyan fiatalember, akinek betegsége okán tanulnia kell az emberi érzések kimutatását. Nem őszinte sem a boldogsága, sem pedig a mosolya: úgy viselkedik, ahogyan véleménye szerint a társadalom elvárja tőle. Nem tudja kezelni a közelséget, mégis bele kell vágnia ennek áthidalásába, hogy táncolhasson egy rendezvényen. Aztán ez a két ember találkozik: és ami még fontosabb, az idő előre haladtával érintkezik is.

Kellő mértékben árnyalt, végletesen őszinte alakításokat láthatunk. A kontaktus nem csupán a történetben, hanem a két főszereplő játékában is tetten érhető: Ullmann Mónika Senga szerepében lassan, de biztosan tart a megkeseredés felé, amiért a sors elvette tőle élete értelmét, a táncot. A világtól elvonult, fájdalmában tobzódó nő képe kifejező a színésznő előadásában. Kiválóan egészíti ki őt a fiatalembert alakító Józan László, akinek játéka a betegség okán mindenféle érzelmet nélkülöz, ám paradox módon az autizmus hiteles ábrázolása miatt válik rendkívül érzékletessé.

Összekapcsolódásuk megrendítő: az intim, kis tér adta közelségük miatt pedig valódi katarzis élményt ad, amikor történetük végén sokatmondóan egymás szemébe néznek. Főleg, mert a távolságtartó, fáradhatatlanul görcsös férfinak ez az első pillanata, amikor úgy érezzük, hogy letette a terhét. A Táncórák ezek okán az egyik legmeghatóbb előadás, amelyet szerencsém volt látni: valójában ennek a férfinak és nőnek ismerkedése egy lassú tánc, egymás felé araszolás. Közeledés a másik felé, és távolodás azoktól a béklyóktól, amelyek eddig – egyiküket lelkileg, másikukat pedig fizikailag – gúzsba kötötte. Dicső Dániel rendezésének megható ereje pedig abból az ábrázolási módból fakad, amely hihetetlenül tisztán és lélekemelően közelíti meg az egymással való érintkezés szépségét, a kiválasztott darab mélyre hatoló történetén és a két színművész csodálatosan építkező, érzékeny előadásmódján keresztül.

Szereplők