A krízis –és traumakezelésnél mindig is azt az elvet vallottam, hogy bármilyen kellemetlen is, a problémával való szembenézés, a gyökerekig ható analízis és sebtisztítás a lehető legjobb megoldás a felületes, ragtapasszal történő lefedés helyett. Egy ilyen kataklizmaterhes világban, amit jelenleg élünk, alkatilag abba az irányba húz az ember, hogy mély, kemény, tartalmas előadást hozzon létre és tekintsen meg, így segítve a problémakezelést és önreflexiót, legyen szó akár egyéni vagy kollektív tudatok megcélzásáról.
Az ember azonban egy pont után rájön, lehetetlen csak egy síkon előrehaladni, néha muszáj feloldást és gondtalanságot keresni, hogy a sebek gyógyuljanak és idővel megoldódjanak a problémák. Ennek a fajta megközelítésnek lettek hívei a Vígszínház alkotói, amikor műsorra tűzték a Barátom, Harvey című előadást, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szép estét szerezzenek nézőiknek, örömöt, nevetést csempészve a nehézkes és szürke hétköznapokba.
Amikor jegyet váltottam az előadásra, az a gondolat lebegett a szemem előtt, hogy nem lehet mindig csak komoly lelki tartalmat fogyasztani a színházban, néha a rendszert is ki kell kapcsolni, hogy aztán jól működjön, azaz vígjátékokat is be kell engedni az ember életébe, nem lehet mindig azon merengeni, hogy milyen akadályokat küzdöttünk le és milyen nehézségek várnak még ránk. Aztán persze mindig kiderül, hogy az ember azt vonzza be, amivel éppen dolga van, és akkor is eljut hozzá egy üzenet, ha éppen nem keresi. Márpedig a színdarab egyszerre két vonalon is megállja a helyét, műfajtól teljességgel függetlenül, és azt eredményezi, hogy a vígjátékok és a magvas gondolatok szerelmesei is elégedetten távoznak a színházból.
Valló Péter rendező és Rudolf Péter igazgató nem nyúltak mellé, amikor a koncepció tárgyának Harvey történetét választották. A történet főszereplőjeként Elwood P. Dowdot ismerhetjük meg, akit az a tény ment meg attól, hogy átlagos legyen, hogy van egy több mint két méter magas, Harvey nevű nyúl(!) barátja. Ezt persze családja nehezen emészti meg.
Az alaphelyzet már rögtön számtalan helyzetkomikumot feltételez, és ki is ragad bennünket a nehéz mindennapokból, kiváló poénokkal, élő zenével, csodálatos alakításokkal űzve el az esőfellegeket.
Az Elwoodot körülvevő világ ugyanis szélsőségesen reagál a különleges barátságra, nem értik meg a kapcsolat mibenlétét, ennek eredményeképpen ijedtségükben kísérletet tesznek arra, hogy szanatóriumba küldjék. Harvey alakja nemcsak pár pillanatra dúlja fel életüket, hanem a helyzet által az élethez való hozzáállásukat is jelentősen megváltoztatja.
Harvey alakjának szimbolikája azonban sokkal több és komolyabb értelmezési lehetőséget kínál a nagyérdeműnek. Főleg azért, mert hatékonyan mozgatja az előadás szereplőinek hitrendszerét: a szanatórium orvosainak munkájukból eredő szkeptikus és kezelés központú viszonyulását, a család értetlen hozzáállását az eseményekhez. Annál szürreálisabb helyzetet, minthogy az ember legjobb – és egyedüli – barátja egy kétméteres nyúl legyen, talán keresve se lehet kitalálni. Aki vígjátéki vonalon kívánja értelmezni és élvezni az előadást, az teljes mértékben megkapja lelki betevőjét a nagyszínpadon. Ám az úton hazafelé azonban mégsem ez képes a leginkább elgondolkodtatni a rendszert ismét visszakapcsoló nézőt.
Harvey jelensége rögvest mélyebbé válik, amikor nem csupán egy szimpatikus, de sok felzúdulást okozó nyulat látunk benne, hanem a láthatatlanba vetett hitként festjük fel alakját.
A teljes, kikezdhetetlen bizalom olyasvalami létezésében, amit nem látunk, de éppen a hitünk miatt, mégis látjuk. Ebben az esetben Rudolf Péter rendkívül természetes és testhezálló alakításában Elwood nem csupán egy chaplini figura, aki elvesztette a józan eszét, hanem egy olyan hívő, akinek hitét egyáltalán nem tudja kikezdeni a külvilág. Ebben az esetben például unokahúga, Veta Simmons, Balázsovits Edit szórakoztató megformálásában pedig olyasvalaki, aki a történet előrehaladása során egy pont után meglátja Harvey-t: elkezd hinni.
A vígjáték mögötti koncepció pedig akkor válik a legizgalmasabbá, amikor a szanatórium vezetősége egy olyan szérumot akar beadni Elwoodnak, amely által soha többé nem látná Harvey-t: de rögtön ki is derül, ezáltal elvesztené kedves báját, humorérzékét, és képességét arra, hogy meglássa a szépet és jót a világban. Csupán egy lenne a sok, szürke, „normális” emberből, akik morognak a közlekedés miatt, nem jattolnak és végigpanaszkodják az utat. Elwood karakterének színességét és egyéniségét pontosan az adja, hogy hisz Harvey-ban, lemondani róla pedig csak szeretettől vezérelve képes, amikor azt érzi, ezzel segíthet a családjának.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében jelen van Harvey – vagy legalábbis kívánatos lenne, hogy legyen -, akkor is, ha éppen nem így hívjuk őt. Ő talán egy olyan figura, egy olyan hitrendszer, egy olyan megközelítése az életnek, amelyet nem érthet meg más rajtunk kívül, de a karakterünk esszenciáját alkotja, és nélküle nem lennénk ugyanazok.
Többek között azért sem, mert segít meglátni az élet apró csodáit, segít udvariasan megtisztelni a másik embert, dáliát szedni egy szép lánynak, valamint bizalmat szavazni és kedvesen, nyitott szívvel fordulni ismeretlenek felé is.
A Vígszínház „Harvey”-ja egy csupaszív, szórakoztató, ám rendkívül mély gondolatokat is hordozó előadás, amely által véleményem szerint Rudolf Péter igazgatóként eléri a megalkotott missziója célját: az előadás felhőtlen szórakozást nyújt, a mélyen meghúzódó, de fontos gondolatokat kiváltó értelmezésekkel, remek poénokkal, a főszereplő csodálatos alakításával és Harvey csintalan, de mosolyra fakasztó alakjával pedig még meg is emeli az ember lelkét.
Színlap:
Elwood P. Dowd Rudolf Péter
Veta Simmons Balázsovits Edit
Mae, Veta lánya Koós Boglárka e.h.
Miss Kelly, főnővér Szilágyi Csenge
dr. Sanderson Brasch Bence
dr. Chumley főorvos Kőszegi Ákos
Betty, Chumley felesége Nagy-Kálózy Eszter
George Gaffney, ügyvéd Fesztbaum Béla
Wilson, ápoló Orosz Ákos
Ethel néni Kútvölgyi Erzsébet
Mrs. Bollinger Hullan Zsuzsa
Mr. Bollinger Dengyel Iván
Titkárnő Kopek Janka
Lofgren, taxisofőr Kövesi Zsombor e.h.
Hajléktalanok Kóbor Balázs, Nánási Attila
Közreműködnek:
zongora: Lengyel Andrea/Termes Rita
klarinét: Bartek Zsolt/Horn András
cselló: Sturcz András/Hoczi Mátyás
Díszlettervező: Bagossy Levente
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Kovács Krisztina
Zenei munkatárs: Termes Rita
Súgó: Kertes Zsuzsa
Ügyelő: Röthler Balázs, D. Mucsi Zoltán
A rendező munkatársa: Efstratiadu Zoé
RENDEZŐ: Valló Péter
Olvasópróba: 2022. február 22. 10.30
Bemutató: 2022. április 9. 19.00 Vígszínház