Most például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol lehetőségem nyílt megtekinteni két legújabb előadásukat, Horgas Ádám rendezését, Egy bizonyítás körvonalait, illetve Alföldi Róbert munkáját, A salemi boszorkányokat.
Az elkövetkezendő időszakban több duplakritika megírását tűztem ki célul. A magyar színházi palettáról nem esik nehezére válogatnia a színházba vágyó nézőnek, hiszen óriási a kínálat mind a szórakoztató-, mind pedig a művészszínházakban.
A fergeteges színészi alakítások Bereczki rendezésében egy fájdalmakat és emberi gyengeségeket favorizáló, lényeglátó koncepcióval találkoznak.
Szívmelengető az előadás, amelyet a szereplők közösen írtak rendezőjükkel, Dömötör Andrással. Véleményem szerint az a színház, amely hitet ad, mindenható.
A Rosmersholm már olvasmányként sem feltétlenül a könnyen emészthető kategóriába sorolható, éppen azon tulajdonsága miatt, hogy határozottan fordítja szembe az olvasóját a saját életével, megoldatlan ügyeivel.
És nem lehet bennünket megállítani. Minden este újra felbukkanunk.
Egy próbaidőszak izgalmas pontja, amikor megszületik a tér, a jelzéseket végleges kellékek váltják fel, valamint találkozunk azzal a díszlettel, ahol a premieren Seress Rezső első alkalommal tér majd vissza a Kispipa vendéglőbe.
A Szomorú vasárnapban az az érdekes, hogy pátosz és mélabú nélkül közelíti meg a dalt és költőjét is, miközben nem tagadja a tragikumát és a sorsszerűség szépségét sem.
Természetesen érdekfeszítőbbek munkánk azon pillanatai, amikor egy fél perces, egyértelműnek tűnő dialóg mögött keressük a gondolatokat és az indítékokat. Seress alakjában és Rudolf Péter alakításában az válik különlegessé, amikor nincs szüksége szavakra ahhoz, hogy érzékeltessen egy tragédiát vagy akár egy hatalmas megkönnyebbülés.
Márpedig Seress életének középpontja a zene volt: az, amivel a leginkább ki tudta fejezni önmagát, és amely révén a társadalmi konvenciókkal szembemenve beszélni – s persze énekelni – mert arról, hogy nem csupán a boldogság létezik, és igenis ki kell mondani, ha fáj.