Pesten járt a Kolozsvári Állami Magyar Színház

Örömteli ez a színházi évad, mivel rengeteg esélyünk adódik arra, hogy határon túli színházak munkáját láthassuk. A Vígszínház ebből a szempontból duplázik, hiszen április végén a Kínai XIII. Színház Nanyue királyát láthattam, most pedig két előadást is a színházba hozott a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A nagyszínpadon a Julius Caesart, másnap pedig a Pesti Színházban a Kalucsni című, Dragomán György által írt darabot mutatták be.

Az esemény számomra újdonsággal kecsegtető volt, ismét egy újabb színház munkáját, esszenciáját és gondolkodásmódját megtapasztalni, és alámerülni két igazán elgondolkodtató színdarab mélységeibe. (A sorban majd a Radnóti Színház következik, mikor a Zágrábi Ifjúsági Színház darabjáról, A nagy füzetről írok majd.) A kolozsváriak tartalmas hozománnyal érkeztek, a kiválasztott és bemutatott előadások ugyanis mind komoly hangvételűek, régi és feszültségterhes korokról, problémákról beszélnek, erősen igénylik a néző figyelmét. A reflektálás opcionális, de nagyon is jelenlevő jelenség, mindkét történet fájdalmasan ismerős üzenettel bír. Súlyos történetek ezek, amelyek erős atmoszférával bírnak, a megfelelő színházi eszköztár használata mellett hatásuk alól nehéz kivonni magunkat.

Shakespeare (Julius Caesar) és Dragomán György (Kalucsni) alkotása, függetlenül attól, hogy milyen korban íródott és milyen korról vall, erős összeköttetésben áll társadalmi helyzetünkkel. Attól eltekintve, hogy mennyire volt célja a daraboknak az aktualizálás, problematikájuk közelsége megkerülhetetlen. Egy, hozzájuk hasonló darab esetében kivitelezhetetlen az, hogy homokba dugjuk fejünket, és úgy tegyünk, mintha egyszerű szórakozásnak lenne tekinthető az esténk. Nem véletlenül ismétlem gondolataimat, hiszen mindkét darab esetében – noha másféle módon – megegyezik a legmélyebben húzódó gondom az elbeszélésmóddal kapcsolatban: bár lelkiismeretesen felrajzolják az alaptörténetet, konfliktusokat és emberi viszonyrendszereket, valamiféle mélyebb kapocs hiányában darabon kívül hagyják legfontosabb szereplőjüket: a nézőt magát.

Ez a végkicsengés a Julius Caesar esetében kiváltképp paradox jelenség, hiszen ez az a darab, amely határozottan igyekszik bűvkörébe vonni a nézőjét. A probléma ott kezdődik, hogy – bár önmagában kiváló és jól kivitelezett dramaturgiai elem – mindezt nem szellemi síkon, hanem fizikális értelemben teszi. Szinte az egész előadás alatt köztünk járnak a színészek: a színpad nem korlátozódik arra a viszonylag nagy területre, amit a Vígszínház nyújt, színpad a nézőtér és karzat is. Az ötlet ebben az értelemben működőképes és rendkívül módon frissíti a darab „levegőjét”, a fő problémát azonban nem oldja meg. A darab fő konfliktusának erejét, a főszereplő végzetét, a polgári társadalom összeomlását nem tudja hatásos módon közvetíteni, kívül maradunk azokon a helyzeteken, amikor valódi és komoly a tét. Így az a jelenet, amelyben Caesar találkozik végzetével, ahol tulajdonképpen kulminálódnia kellene az eseményeknek, hatástalan marad. Gondolkodásra késztetett: talán a hangsúly a polgárháború kirobbanásán és a társadalom teljes összeomlásán nyugszik. A darab végeztével kiderül, hogy ha ez így is van, Silviu Purcărete rendezőnek nem sikerült olyan formába öntenie, úgy közölnie a végkimenetelt, hogy az elérje az ingerküszöbünket.

A helyzet az, hogy minden adott volt ahhoz, hogy mindaz megszülessen, amit hiányoltam az előadásból. Egy olyan színpadi tér, díszlet- és jelmezfelhozatal, amely termékeny táptalaja lehetett volna annak, hogy Rómában érezzük magunkat. Elképesztő effektek és színpadi megoldások váltották egymást, a Víg hatalmas tere tökéletes befogadó közegévé vált ennek a darabnak, ahol az összeesküvők a jobb élet reményében oltják ki a vezető életét. Bogdán Zsolt játssza Caesart, az elején kellő, később túlzott fölényességgel és megmagyarázhatatlan súlytalansággal, amely azt a gondolatot ébreszti, hogy feleannyira sem vagyunk tisztában fontosságával, mint kellene. Ennek azonban nem szabadna alapvetően következnie önmagából, fel kellene építeni a szerepet, személyének fenyegetettségét, hogy kiváltsa belőlünk ezt az érzelmet. A mozgatórugók néhol homályosak, a végkifejlet tekintetében azonban fontosak, itt elsősorban Cassius és Brutus személye kerül előtérbe, ők is elsősorban azért, mert Viola Gábor és Balla Szabolcs szenvedélyesen, meggyőződésüktől fűtötten ábrázolja a két fő összeesküvőt. Átélt és mélységekben tobzódó játékuk által lebilincselővé válik mindaz, amin ez a két férfi keresztülmegy.

Az előadás az elbeszélés szintjén száraz olvasatként hat, külső köntöse erős elgondolásról árulkodik, ám hatásfokát mégis csorbítja az, hogy a díszcsomagolás mögött egysíkú a történetmesélés. Ez főleg azért probléma, mert a Julius Caesar egy olyan politikai dráma, tulajdonképpeni tragédia, amely erős szenvedélyektől fűtött, állandó fenyegetettség-érzetet sugalló, az összeesküvés majd a vezető halála utáni háború kiábrándító tanulságával bíró darab, ezt követően tehát elengedhetetlen, hogy tűkön ülve várjuk a pillanatokat, elborzadjunk és reálisabban gondolkodó emberként álljunk fel a székünkből.  Mindezen felsorolt elemek a színházi élményt nem teszik tönkre, csupán a szellemi részvétel híján egyszeri, távolságuk okán különleges alkalommá teszik őket, amelyek kevésbé vallanak ideológiáról és a témában való alámerülésről, ezért nem is lesznek felejthetetlen előadások.

A Kalucsni esetében kevésbé nagy érzelmek és a ráhatás elvének hiányáról van szó, sokkal inkább az elbeszélés módjának túlzott rezignáltságáról, amely magyarázható többféleképpen. A történet a nyolcvanas évek hányatatott és hasonlóan fenyegetettséggel bíró korába repít vissza, abba a történelmi helyzetbe, amikor a lakás előtt leparkoló kocsit követő heves kopogtatás következtében összeszorul a szívünk: megint itt vannak, megint átforgatják a lakást, okok után kutatnak, amik megtalálása vagy kitalálása után a rendőrőrsön találjuk magunkat. Dragomán egyszerű és átlagos pillanatban találja meg főhőseit: egy értelmiségi család kerül bajba, mikor az apa elhagyott szeretője a lakásba érkezik, hogy bejelentse: apró felindulásból feljelentette őt az apjánál, aki éppen a nagy befolyással bíró elvtárs is egyben. Miután az anya is csapdába kerül, tizenöt éves lányuk és a nagymama az elvtárs lakására látogat, az elengedést követeli: kiderül, hogy az idős asszony korábban hasonló módon szabadította ki néhai férjét. A fő gond ott kezdődik, amikor az elvtárs a lányt követeli cserébe, és ezt a kérést senki sem tagadja meg. A fentebb említett rezignáltság következtethető abból is, hogy a rendező, Visky András éppen a helyzet mindennapiságát akarta érzékeltetni azzal, hogy nem állította be nagy megrázkódtatásnak a helyzet abszurditását.

Ha ez így van, akkor a helyzet embertelensége csak még kibírhatatlanabb: a mondvacsinált indokok, az őrsre történő berángatás, majd a kislány majdnem szó szerint történő bérbe adása, szinte szavak nélkül, még súlyosabbá válik. Mégis, egy ilyen elképzelésnek és koncepciónak érdemes egyértelműbb lennie: a kimenetel latolgatása ugyanis rendezetlen és instabil rendezői elképzelésre vall. Színészi munka tekintetében mégis a Kalucsni bír jobb összjátékkal. Dimény Áron az apa, akiben lassan, de következetesen építkezik a feszültség és a félelem, a tehetetlenség, hogy kihátráljon ebből a helyzetből. Kézdi Imola a felesége, aki félrelépése ellenére is mellette áll, szinte szürreális módon térdel férje és szeretője mellett a padlón, ironikus és szellemes közbeszólásokkal építi karakterét, aki a legközelebb kerül hozzánk. Annamari, azaz Sigmond Rita a fiatal lány, aki végig közvetlen közeli tanúja a szélsőséges társadalmi helyzetnek és családja helyzetének, akiből két pillanat alatt válik felnőtt, mikor a szinte felfoghatatlan szituáció és kábító élethelyzet ezt követeli tőle.

A kolozsváriak előadásai súlyos társadalmi, politikai és családi helyzeteket vázolnak fel, lelkiismeretesen dolgoznak a hozott alapanyagokkal, alapjaiban pontosan és korrekt módon jelenítik meg mind a shakespeare-i elképzelés lényegét, mind pedig Dragomán jóval későbbi, hozzánk közelebbi történetének súlyosságát. A rezonancia mindkét darab esetében máshogy, és másmilyen módon születik meg: a Julius Caesar esetében inkább az alapanyag természetéből, mintsem a színpadi alkalmazásból, a Kalucsni esetében pedig az emberi helyzet méltatlanságából és igazságtalanságából gyökeredzik. A tanulság azonban a színpadi interpretálástól független: az erdélyi színjátszással való találkozás, művészeinek kiválósága, a színházról és a színművekről való gondolkodás biztos túlélői mindkét előadás tapsrendjének, mindez pedig fontos dolgot feltételez: több és valószínűleg még jobb is van még ott, ahonnan ez jött.

JULIUS CAESAR

Szereplők

Julius Caesar	Bogdán Zsolt
Marcus Antonius	Bács Miklós
Marcus Brutus	Viola Gábor
Cassius	Balla Szabolcs
Calpurnia, Caesar neje	Kató Emőke
Portia, Brutus neje	Györgyjakab Enikő
Jós	Albert Csilla
Szolga / Octavius	Bodolai Balázs
Decius / Messala	Dimény Áron
Casca	Váta Loránd
Lucius	Kántor Melinda
Trebonius	Farkas Loránd
Metellus	Fogarasi Alpár
Ligarius / Cicero / Költő	Keresztes Sándor
Publius / Cinna, a költő	Laczkó Vass Róbert
Cinna	Szűcs Ervin
Lepidus	Platz János

KALUCSNI

Szereplők

Gyuri, a férj	Dimény Áron
Márta, a feleség	Kézdi Imola
Annamari, a lányuk	Sigmond Rita
Nagymama (Anna), Gyuri anyja	Kali Andrea
Krisztina, Gyuri szeretője, színésznő	Albert Csilla
Veress elvtárs, Krisztina apja	Szűcs Ervin
Balla főhadnagy, civil ruhás belügyi tiszt	Balla Szabolcs
Bajko százados, civil ruhás belügyi tiszt	Buzási András
Barta, belügyi dolgozó	Árus Péter
Lajoska, költöztető ember	Orbán Attila
Jánoska, költöztető ember	Fogarasi Alpár