Rosmersholm ura a színpadon

Ibsen Rosmersholm című műve ismeretlennek hangozhat a nagyérdemű számára, abból az okból kifolyólag, hogy egy ritkán elővett alkotásról beszélünk. Felbukkanásának ritkasága, úgy érzem, teljességgel méltánytalan: a dráma jól olvasható, remekül építi fel konfliktusát, valamint rendkívül fontos meggyőződésbeli, morális és emberi kérdéseket tesz fel olvasójának. Hitéletbeli és politikai szinteken fejti ki fő gondolatait: a történet során egy magánéleti tragédiát is kidomborít, amelyet megrendítő erővel beszél el.

Így a Rosmersholm már olvasmányként sem feltétlenül a könnyen emészthető kategóriába sorolható, éppen azon tulajdonsága miatt, hogy határozottan fordítja szembe az olvasóját a saját életével, megoldatlan ügyeivel, megválaszolatlan kérdéseivel, emellett pedig érzékenyen reflektál arra a korra és politikai helyzetre, amelyben megíródott. Johannes Rosmer sorsában ugyanis mindezen kérdések felmerülnek: azzal ugyanis, hogy keresztény papként feladja a hitét, egyaránt kivívja közvetlen környezete csodálatát és ellenérzését is. Az idő elteltével azonban rá kell jönnie, hogy ezzel a döntésével egy olyan folyamatot indított el, amely során szembesülnie kell a következményekkel, múltjával, felesége öngyilkosságának okával, a családi hagyományok terhével, saját lelkiismeretével és befolyásolhatóságával is.

Egy ilyen erős alapanyag színpadra alkalmazásakor elsősorban nem a történet hatásfoka a kérdéses, hanem az, hogy az alkotó mit kíván kiemelni Rosmersholm urának történetében: Fesztbaum Béla rendezésében a mű biztos tolmácsolásra és precíz koncepcióra talál. Érzékeny szabályossággal építi fel Ibsen művét, amelyet megfelelő mértékű stilizáltsággal kezel. Jól áll az előadásnak ez a stílus: kiválóan irányítja rá a figyelmet az egyéni tragédiákra és közéleti kérdésekre. Az ideológiáját megváltoztató, majd a múltbéli titkokkal szembesülő Rosmer története önmagában szenvedélyes és nagy hatással bíró, nincs szükség tehát nagy gesztusokra, olyan látványvilágra, amely esetlegesen elvonná a figyelmet a lényegről, vagy akár olyan hangzásvilág meglétére, amely aláfestené a történet tragikusságát. Megteremti ezt ugyanis sokkal elegánsabban és árnyaltabban a rendezői munka: apró, előremutató jelzéseket tesz, például kék fénnyel vetíti előre a bekövetkező tragédiát.

Mindazonáltal koncentrált munkát igényel mindez magától a nézőtől is: a lényeglátás a dialógokban is tetten érhető. Ebben a feldolgozásban minden mondatnak nagy jelentősége van, ezzel válik érdekfeszítő hitvitává Rosmer és a hozzá érkező Kroll beszélgetése is, amelyben végül szembesíti iskolaigazgató barátját, hogy immáron új eszméknek hódol.  Ez a szövegközpontúság természetesen olyan színészi játékokat vár el, amelyek látványos körítések nélkül, érzékletesen képesek megteremteni egy jelenet miliőjét, érzékeltetni egy lelki folyamatot. Fesztbaum nem csupán a rendezői pozícióból lát rá pontosan a volt pap tragédiájának mibenlétére, színészként is érti, ebből kifolyólag pedig átadni is képes annak a folyamatnak a lényegét, amelyen Rosmer keresztülmegy – nem mellesleg a játéktér kialakításáért és a jelmezekért is ő felelt. Kiemelt motívumként kezeli az ártatlanság kérdéskörét, ennek keresése érvényesül a figurájában, ettől válik valóban tragikussá, amikor kiderül az igazság felesége haláláról és összeomlása megtörténik.

Ő az, aki tekintélyes családja hagyatékából továbblépve dönt egy új hit mellett, figyelmen kívül hagyva azt, hogy amíg nem szembesülünk a múltunkkal és annak igazságaival, nem lehet jövőnk sem. Rosmer története rendkívüli pszichológiai mélységekbe kalauzol: a felbukkanó kételyek közt pedig egyre terhesebbé válik ez a helyzet, számára pedig a megváltás csupán egyetlenegy utat jelenthet. Fesztbaum játékában egyszerre kulminálódik a hit fontossága, a veszteség és a rátalálás mélysége, valamint a továbblépés és az ártatlanság utáni szüntelen vágy. Nem csupán Kroll-lal való partnersége válik lebilincselővé: központi szerepet kap házvezetőnője is, akivel kezdetben magától értetődő, majd egyre meghatározhatatlanabb közelségbe kerül, végül pedig kiderül, mekkora szerepet is vállalt a múlt bűneiben. Ez a viszony azért is olyan érdekes, mert a fiatal Rebekka West Láng Annamária megrázó alakításában ölt testet. A kapcsolat hitelességén sok múlik a végkifejleten kívül is: ezért válik még inkább hálássá, hogy Fesztbaummal való közös játéka ilyen meggyőző.

A színészrendező kiváló érzékkel helyez előtérbe kevésbé ismert, ám annál nagyobb és fontosabb tanulságokkal bíró műveket. Ez a Rosmersholm esetében hatványozottan igaz, ahogyan az is, hogy nem csupán időtartama alatt érdemes foglalkozni vele. Kemény anyag és kemény lecke szőnyeg alá söpört titkokról, emberi meggyőződésekről, a környezet befolyásoló erejéről, az önmagunknak való megbocsátás nehézségéről és a megváltás természetéről. Nem szórakoztatásra hivatott, feladata sokkal inkább az, hogy megrázzon, és kicsit felzaklasson – legalább annyira, hogy magam számára is feltegyem a darabban elhangzó kérdéseket és megpróbáljak választ találni rájuk.

Szereplők