Szeretet oltalom alatt

Az első Alföldi-rendezés, amely mélyebben megérintett, Az ember tragédiája volt négy évvel ezelőtt a Nemzeti Színházban. A darab elsőként szerettette meg velem a rendező munkásságát, máig emlékezetes visszagondolnom rá, hiszen minden olyan színházi, ideológiai eszköz és gondolat sűrűsödött össze benne, ami meghatározta Alföldi munkáját a későbbiekben is számomra. Egy látványos és ötletes színházi elemekben tobzódó vízió, amely erőteljesen és határozottan fogalmaz a világról és az emberi lét céljáról.   

Nem rest erőteljes képeket és szavakat használni annak érdekében, hogy szembesítse a világot a hibáival, és azt sem hagyja, hogy a nézője kényelmes komfortzónájában töltse a három órát. Kijjebb tolja az ingerküszöbünket, valamint a színházművészet határait is, elméleti és fizikai értelemben egyaránt. Alföldi színháza szenvedélyes, közlésvágyban tobzódó, irányt mutató volt. Ez az élmény nem véletlenül jutott eszembe, mikor legújabb rendezését, A félelem megeszi a lelket című előadást néztem meg az Átriumban, ugyanis a darab lényegesen eltér mindattól, ami Alföldi darabjaiban eddig megszokottá vált számomra.

Mindenesetre egyértelmű, hogy az a színház is rendkívüli hatásfokkal és érzékletességgel bír, amelyiknek nincs szüksége arra, hogy „kiabáljon”, megrázzon, vagy hosszú távon – jó céllal – erőszakot alkalmazzon az ember lelkén, attól függetlenül, hogy személyesen ezt a színházat is tisztelem és nagymértékben kedvelem. Az árnyaltan történő fogalmazás és elbeszélés, a rétegezettségben megbújó több-értelmezhetőség olyan eszközök, amelyek nem vizuális szinten, inkább lelki értelemben hatnak a befogadójára. Fassbinder művének esetében egyértelmű, hogy az állítás megállja a helyét: a cselekmény inkább a dialógusokon, illetve két olyan kivételes színművész rezzenésein keresztül halad előre, akik kis gesztusokkal, szemrebbenésekkel és hanghordozásokkal képesek fordulatot hozni a színdarab sodrásába.

Alföldi nem véletlenül aposztrofálja úgy darabját, hogy „szerelmi történet”. Noha a német takarítónő és a marokkói munkás szerelme felszítja és teljesen figyelmen kívül hagyja a társadalmi elvárásokat, a fennálló ellentéteket és a bevándorlókkal szembeni előítéleteket, és a történet jelentős része erre az ellentétre koncentrál, a rendező megfogalmazása rendkívül pontos. Egy mérhetetlenül érzelmes előadásról beszélünk, amelyben Alföldi a szeretetet mindenféle cukormáz, felsőbb szuperlatívusz nélkül közelíti meg: talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy önmagában teremti meg a két ember közötti legmélyebb érzelmet.

Erre a legnagyobb lehetőséget Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna közös játéka, valamint a rendezői koncepció egymásba karolása adja meg. Alföldi elgondolása ugyanis tőle szokatlan módon rendkívül stilizált és kezdetben ingerszegénynek is hat. Ebből a csendből képes aztán kiemelkedni a történet mélysége, a pár kapcsolatának intimitása.

A normális válik különlegessé

állítja egy ponton Hernádi Emmije, mikor az utazásból hazatérve környezetük megérteni és elfogadni látszik tabukat döntögető kapcsolatukat. Ez a külvilág szemében valóban szembemegy a társadalmi modellekkel, kettejük között viszont végletekig természetes és őszinte. Nincs szükség hathatós színpadi megoldásokra: Hernádi és Bányai szívmelengető kémiája megteremti a darab esszenciáját és üzenetét, a társadalommal és az elvárásokkal szembeforduló színtiszta szerelmet, amely magától értetődően áll ellent a szomszédok és a sarki boltos rosszindulatának. Merthogy ez a figyelem állandóan jelen van: Alföldi ennek érdekében pár szerencsés nézőt a színpadra ültet, állandó megfigyelés alá s fókuszpontba helyezve színészeit.

Nemcsak Bányaira és Hernádira hárul a darab felelőssége, de többi kollégájukra is, akik szerephalmozással jelennek meg az előadásban. Előttünk vedlenek át nőből férfivá, takarítónőből arab munkássá, ez pedig Alföldi eszközeit is előtérbe helyezi: nem váltunk helyszínt sem, egyik pillanatról a másikra köti egymásba a jeleneteket, s így a szerepeket is. Bár a történet lassú folyású, mégis rendkívül feszes, Alföldi célkitűzése pedig egyértelmű. A rendezői koncepció a történet lényegét ragadja meg és helyezi középpontba: megjeleníti ugyan a külvilág reakcióját, de végig oltalma alatt tartja a pár közötti mély szerelmet, ez főleg akkor válik egyértelművé, amikor a bántó szavakkal illetett Emmi többször is azt mondja, ő a boldogságtól sír. Ez a hozzáállás teszi Alföldi legújabb munkáját rendkívül letisztulttá és meghatóvá. A szeretetre koncentrál: a legvégső igazságra, amely talán még megmentheti a problémáktól és előítéletektől terhes valóságunkat.

Szereplők

---

Alkotók

---

---

---