Új színház nyílik a Ráday utca 39. szám alatt: a Kettőspont Színház első bemutatójának főhőse, a hóbortos Olivér egy napon elbizonytalanodik, hogy hány éves és hogy vajon van-e felesége. Közben álmaiban egy titokzatos alak, a Likvidátor látogatja meg, és listákat készít az emlékeiről. Olivér útnak ered, hogy gyógymódot találjon háborgó tudatállapotára, és hogy megszabaduljon a nyomában lihegő felszámolótól… azt, hogy a darabban ki is ez a felszámoló, milyen utat jár végig Olivér, valamint a való életben milyen kérdésfeltevések árán, milyen akadályokon keresztül születik meg egy önteremtésről szóló mű és az azt befogadó színház, megkérdeztem a darab rendezőjétől, Formanek Csabától és színészeitől, Zoltán Árontól és Bodor Gézától. Nagyinterjú a Likvidátor, a felszámoló című előadás kapcsán.
A Likvidátor, a felszámoló című bemutatótok tematikájában önmagunk megteremtésére koncentrál. Milyen állomásához érkezett el életének Formanek Csaba, hogy 2019-ben erről a témáról írt darabot?
Formanek Csaba: Azért kezdtem el foglalkozni ezzel, mert akkor töltöttem be a 40. életévem, és ez mérföldkőnek tekinthető. A Likvidátor, a felszámoló az Örkény István Drámaírói Ösztöndíj keretében született, ami alapvetően fiatal drámaírók számára van kiírva, 40 éves korig. Ezzel tehát hivatalosan is véget ért a fiatalságom. Az ember ilyenkor számot vet azzal, hogy mihez kezdett az eddigi életével: hogyan tékozolta el azt, elért-e egyáltalán valamit.
A téma kapcsán felmerül bennem, hogy a próbafolyamat során magánemberként sikerült-e közelebb jutnotok saját magatokhoz?
Zoltán Áron: Persze, sok mindent át kell gondolni, és mindenből ki kell hozni azt, ami rám érvényes. Érdekesen alakult a helyzet, hogy éppen 30 éves vagyok, és a darab pedig arról szól, hogy egy 40 éves ember, nem tudja eldönteni magáról, hogy 20 éves szingli, bulizós fiatal-e vagy 40 éves családos, felelősségteljes, felnőtt ember. Én jelenleg a kettő között vagyok félúton életkorilag is. Az előadás műfaja „kortárs moralitásjáték”: egy középkori műfaj felújítása, és mint olyan, morális kérdéseket vet föl, és morális kérdésekben gondolkodtat el – ezek a kérdések és a hozzájuk tartozó dilemmák megkerülhetetlenek voltak a próbafolyamat során, végig kattogtak bennem is. Az az érdekes, hogy minél többet gondolkodik ezeken az ember, annál nehezebb valamiféle választ adni. Mert kapásból könnyű reagálni, rámondani valamire, hogy az az értékesebb, az a jobb… viszont amint el kezdesz gondolkodni, már bonyolultabb a helyzet. Nekünk bőven volt időnk gondolkodni, 2020 novemberében kezdtük el a próbafolyamatot. Jelenleg oda jutottam, hogy mindegyik kérdés teljesen nyitott számomra, amit felvet a darab. Ez több szempontból is egy kísérlet, hogy a felvetett kérdésekre hoz-e bármiféle választ bennem vagy a nézőkben a bemutató és az azt követő hat előadás: okoz-e bármilyenfajta előrelépést, vagy mindig ilyen nyitott marad.
Bodor Géza: Az előadásnak van egy önismereti vonulata, de ez valójában egy kortárs moralitásjáték. Olivér egy évforduló kapcsán megtudja, hogy eljön érte a Likvidátor, és földereng benne az elmúlás gondolata. Ennek az élethelyzetnek a tükrében tekint vissza az életére és saját magára. Ebből a szempontból egy belső utazást követ végig a néző: a főszereplő önmagát keresi. Számomra színészként fontos az, hogy elgondolkozzak önmagamon és a színészi munkámon, mert akkor tudom személyessé tenni azt, amit csinálok. Ebből a nézőpontból kikerülhetetlen, hogy kétségbe vonjam azt, amit csinálok, és lehetőség szerint megoldást találjak az előttem tornyosuló feladatokra – ez velejárója ennek a pályának. Én ilyen alkat is vagyok, hajlamos vagyok időről-időre azon gondolkodni, hogy mi végre vagyunk itt a Földön.
Csaba, nálad összetettebb a helyzet, hiszen te írtad a darabot, rendezed, szerepelsz benne, producer is vagy, és a díszletet is Debreczeni Imre kollegáddal közösen alkottátok meg. Te játszod a főszereplő idősebb énjét: lehet őt kicsit az alteregódként értelmezni?
F.CS.: Abszolút. Azt hiszem, nem is tudok másról írni, csak saját magamról. Minden szereplő, aki megjelenik a színpadon, egy lehetséges létezésem. A drámának talán éppen az a lényege, hogy sokrétű választ ad az élet nagy kérdéseire. Mindegyik szereplő a darabban egy másik életstratégiát választ, és ezek – mint a zenében a sok hangszer – egyszerre szólalnak meg és feleselnek egymással az előadásban. Ha válaszokat keresünk, talán erre az összhangzatra kell fülelni.
Géza, számodra sem ismeretlen ez a fajta „szerephalmozás”, a darabban több karakter bőrében segíted a főhőst útja során. Hálás helyzet lehet egy színésznek, több színt is meg lehet mutatni. Mit éreztél, amikor elolvastad a darabot?
B.G.: Azt gondolom, hogy egyetlenegy szerepen belül is elég sok mindent meg lehet mutatni. Természetesen mindig ajándék, ha az ember több szerepet kap, lehet figurákat csinálni. Nagyon szeretem ezt a fajta felállást, több olyan előadásban is voltam, ahol erre épült a dramaturgia: ketten vagy hárman álltunk a színpadon, de több szerepet is játszottunk. A közönség és én is nagyon élveztem: így minden oldalról hálás helyzet volt. Csabával tavaly tavasszal dolgoztam együtt. Jó élmény volt, jó volt vele dolgozni, tetszett, ahogyan a szöveghez nyúlt. Később mesélte, hogy van egy saját verses drámája, a Likvidátor, a felszámoló, és megkért, hogy olvassam el, a Színész szerepét szánta nekem. Elolvastam és gyakorlatilag szerelem volt első látásra. Nagyon tetszett az anyag, szellemesnek találtam: az egésznek jófajta humorérzéke van, ami alatt meghúzódik egy fanyar keserűség is. Nagyon beletalált az ízlésembe.
A darab szinopszisa többek között az alábbi kérdéseket veti fel: sikerrel járhat-e korunk embere, ha újra szeretné teremteni az önmagáról alkotott képét? Lehetséges-e új sorsot építeni magunknak? Az öntudat legmagasabb szintjén képesek vagyunk-e irányítani a világot? S végül mit látunk, ha belenézünk a tükörbe az elszámolás napján? Mit gondoltok, sikerült megoldást találni a darabban megjelenő belső konfliktusra? Vagy létezik-e ezekre a kérdésekre egyetemes válasz?
F.CS.: Az előbb említett összhangzatból mindenki szabadon kihallhatja a magának valót. A saját személyes válaszom is ott mocorog az előadásban, de nem szeretném, hogy az én prekoncepcióm, vélt igazságom domináljon. A történet a maga sokszínűségével bomlik ki, és ha jól csináljuk a dolgunkat, messze túlmutat a szerzőn, a rendezőn, mindannyiunkon.
Magánemberként mit gondoltok: van az embernek teremtő ereje? A példa kedvéért: amikor belekerültök egy szituációba, de utólag rájöttök, hogy másként szerettetek volna reagálni abban a helyzetben, tudtok olyan tudatosak lenni, hogy változtattok a berögzült rendszeren?
F.CS.: Igen, teremtő erő létezik. A Kettőspont Színház megalapítása is egy ilyen teremtői folyamat, magától nem jött volna létre. Kellett hozzá gondolat, bátorság, és hosszú évek munkája, rengeteg hit, olykor vakmerőség. Ha mindezt nem tesszük bele, a Ráday u. 39. most is egy üres, kihasználatlan ingatlan lenne. A Likvidátor, a felszámoló pedig 164 oldalnyi papírhalmaz, szaporítva a be nem mutatott kortárs színművek sorát. Azt hiszem, minden berögzült rendszer természeténél fogva blokkolja a teremtést. A hétköznapokban szinte bárhová lépünk, ilyen gátakba ütközünk. Tehát a művészetnek valamilyen módon lázadnia kell, fölborítania a viszonyokat, de nem csupán a társadalmi játszmát tekintve, hanem önmagunkon belül is. A teremtés nem csak a környezetet, a külső valóságot változtatja meg, hanem magát a teremtőt is.
Z.Á.: Én minden pillanatban újrateremtem magam. Alkatilag is ilyen vagyok: kicsit szemlélődőbb, introvertáltabb, képlékenyebb. Folyamatosan reflektálok magamra, alakítom magam és dolgozom belül. Szerintem sokan vagyunk így. A darab szempontjából fontos az is, hogy itt minden allegorikus, valójában egy ember belső világán belül alakul. Ez megint csak a moralitásjáték, mint műfaj sajátossága. Allegorikus figurák szerepelnek benne, emberi alakban fellépő elvont fogalmak, akik valamilyen értékrend mentén vitába fognak. A minta az Akárki című moralitásjáték, ami a leghosszabb, legkompaktabb, legsikeresebb fennmaradt középkori színmű. Ebben Akárki elindul, és szembejön vele a Barátság, Tudás, Jótett vagy Józanság nevű szereplő…
Kicsit olyan lehet, mint a családállítás.
Z.Á.: Erre is reflektál a darab. A megelevenedő témák fabula-szerűen, egy szerepben egyesülnek. Ebben az értelemben a középkori verzió Akárkije – és a mi főszereplőnk, Olivér is – szintén allegória: annak az embernek allegóriája, aki önvizsgálatot tart, leltárt készít eddigi életéről, dilemmába keveredik, hogy mik az igazi értékek és mik a fölösleges körök benne. Persze ahhoz, hogy erre rákényszerüljön, kell egy kiváltó ok: Akárki a Halál nevű szereplővel találkozik először, aki számadásra szólítja fel. A mi helyzetünk is hasonló, csak nálunk nem a Halál jön, hanem a Likvidátor, a felszámoló. A felszámolótól még az is retteg, aki még soha nem szembesült igazán a saját életének végességével, a halállal vagy aki elnyomja magában az ilyenfajta gondolatokat, és a hétköznapoknak él. Sokszoros reflexión keresztül érkezünk meg a lényeghez.
Ebben az értelmezésben a Likvidátor lehet-e a lelkiismeretünk képe, a Jóisten személye, vagy az ítélet napjának szimbóluma?
F.CS.: Ha ez a gondolat már megszületett a lelkedben, akkor a válasz igen, lehet.
B.G.: El kell jönni a színházba és meg kell nézni az előadást: így tudja mindenki megadni saját magának a választ arra, hogy számára kinek vagy minek a szimbóluma a Likvidátor – akár a darabban, akár a saját életében. A moralitásjáték középkori eredetű forma, tele van szimbólumokkal az írott mű és a dráma is. A színházban az a fontos, hogy nem elvont, hanem egészen konkrét szimbólumokkal dolgozunk. Minden jelenetnek és a drámának is van alkotók által megfogalmazott megoldása, hiszen akkor lesz játszható és befogadható a végeredmény. Viszont bármilyen konkrét szimbólumot is lát majd a közönség a színpadon, attól még azt a néző saját maga fogja értelmezni: ez a szép a színházban, különösen ebben a műfajban.
Amikor színpadon állok, három – akár teljesen különböző – szándék találkozik: a szerzői, rendezői és színészi problémafelvetés, kifejtés és megoldás. Szerintem az a jó, ha nem egyeznek meg egymással. A színésznek az a dolga, hogy a rendezői szándéknak megfelelően alakítsa a szerepét, nekünk a rendező mondandóját kell képviselnünk, megjelenítenünk. Van megoldása a darabnak, de az a jó színházban, ha az élet értelmére keresett válasz nem konkrét, és nem úgy szól, hogy egy meg egy, az kettő – hiszen a válasz keresése maga a megoldás. Nem tudom, mi az én megfejtésem az előbb felvetett kérdésekre: csak a választ tudom keresni. Valójában nem a célból, hanem ebből a válasz- és útkeresésből áll az élet… erről szól a darab is. Nagy spoiler lenne, ha lelőném a mi megoldásunk: tulajdonképpen ez a lényege az előadásnak, hogy elgondolkodtasson.
Z.Á.: Az allegória, mint eszköz, azért jó, mert nem kell konkretizálni. Mindenki a saját kis fogalmi rendszere szerint értelmezi. Tehát képes egy kaput képezni két ember belső világa között. A bonyolultabb lelki történések mindenkiben sajátos módon csapódnak le. Más-más fogalmakat használunk saját lelki világunk folyamataira. Ha ezekről akarunk beszélni, olyan nyelvet kell használni, ami a közös pontokat találja el, amit mindenki le tud fordítani a saját fogalomrendszerére. Erre képes az allegorikus fogalmazás. Kérdés persze, hogy például a Likvidátor van-e akkora erejű fogalom, hogy mindenkinek megteremtse azt az érzetet, amit szeretnénk. A moralitás szóközpontú műfaj, kevésbé a megmutatásra, mint inkább az elmondásra épülő színjátéktípusok közé tartozik. A középkori moralitásjátékokban kiálltak az allegorikus szereplők és vitatkoztak, szemben a mozgásra és szimbolikus cselekedetekre épülő rítusokkal. A Likvidátor egy 160 oldalas szöveg, végig zakatol benne a nyelv.
Összesen 5 órás az előadás. Hogyan lehet ezt pszichésen és fizikailag bírni színészként?
B.G.: Áron viszi hátán a darabot, talán csak két-három jelenetben nem szerepel, gyakorlatilag függönytől-függönyig játszik. A kérdésre válaszolván: jelen kell lenni – de egy másfél órás előadásban is ott kell lenni, abban is el lehet fáradni. A Likvidátorban nekünk az állóképességünk, a nézőknek pedig az ülőképessége lesz próbára téve.
Mi indokolja azt, hogy 5 órában mesélitek el a történetet? Miért van szükség ennyire időre a történet kibontásához?
F.CS.: Ezt a témát – vagyis az ember helyzetét a létezésben – nem lehet rövidebben elintézni: hősünknek – akár egy homéroszi eposzban – számos élethelyzeten végig kell utaznia annak reményében, hogy a végső lelki térképet fölrajzolhassuk. Ez a földrajzi felfedezések tulajdonságaival bír: sok idő, nagy energia, rendkívüli befektetés, maximális kockázat. Hogy sikerül-e felfedeznünk valamit, egy új világot például, és oda kihajózik velünk szívesen az majd kiderül az előadások során. A Likvidátor, a felszámoló tehát nem a „kötelezők röviden”, hanem a „szabadon választhatók hosszan” kategóriába tartozik.
A darab írása közben már konkrétan Áron volt a fejedben a főszerepre?
F.CS.: Akkoriban még nem is ismertük egymást. Úgy emlékszem, hogy eredetileg magamra írtam a főszerepet. Aztán fordult bennem a dolog, saját magamnak kitaláltam egy játékmesteri pozíciót, és egy 20 éves fiatal színészt, Babinchak Atanázt kértem fel a főszerepre. Őt viszont közben felvették a Színművészeti Egyetemre. Áronnal tavaly egy nyári fesztiválon találkoztunk először, aztán megkerestem, hogy lenne-e kedve eljátszani az addigra már véglegesen megírt darab főszerepét. Ez egy megérzés volt, és bevallom, általában jók a megérzéseim.
Áron, említetted, hogy szemlélődő alkat vagy. Közel áll hozzád a rád osztott szerep?
Z.Á.: Először meglepett, amikor Csaba látatlanban azt mondta, hogy jól állna nekem a szerep. Viszont amikor átküldte és elolvastam, nagyon beütött már elsőre is. Mintha rám írta volna. Mindkettőnk életében megvannak a közös kapcsolódási pontok a művel, és ez ritka véletlen.
F.CS.: Szerintem nem véletlen; van egy közös barátunk, ő valamilyen szempontból már garancia volt arra, hogy jó lesz a közös munka. Weiner Sennyey Tibor költőről van szó, ő kötött össze minket.
Csaba, te öt munkakörben is helyt állsz az alkotófolyamat során. Mennyire lehet ebben a halmozott pozícióban ilyenkor kívülről nézni egy alkotást, objektív maradni, amikor ennyire sajátja az embernek egy mű? Mik azok a dolgok, amikre ilyenkor figyelnie kell egy alkotónak?
F.CS.: Mindenre figyelni kell. Ez egy extrém sport. Az objektív és a szubjektív szemlélet között megszűnik a különbség. A moralitásjátékra, mint műfajra is csak azért van szükség, hogy keretet adjon a történetnek, engem igazából a mágikus realizmus izgat. Nagyon szeretem például Bulgakov drámáit, de sosem merném megrendezni: rendezze meg egy szakember. Én amolyan alanyi színházi költő vagyok, a saját ügyeimen kell dolgoznom. Azokat a világokat, azt a nyelvet szeretem, ahol nagyon-nagyon közel van egymáshoz a képzelet és a valóság. Ha megérinted a valóságot, rögtön képzeletté változik. Ha gondolsz valamire, az megvalósul. Megtapintasz egy valóságos tárgyat, embert, önmagadat, és elbizonytalanodsz benne, hogy létezik-e, létezel-e. Amivel kapcsolatba lépsz, átváltozik: egy korsó sör varázsital lesz, egy diktafon szócső a világ felé, melynek másik oldalán ott üldögél maga az emberiség – végtelen világok teremtődnek mindenből.
Z.Á.: Ez összecseng egy másik gondolattal, ami számomra még korszerűbbé teszi a művet. Hogy képes vagyok-e önmagamon túllépni. Képes vagyok-e felfogni azt, hogy a másik ember világa másmilyen, mint az enyém, és hogy az teljesen rendben van, ha ő másképpen lát mindent. Vagy végérvényesen bent rekedek a saját világomban. A főszereplő folyamatosan azzal küzd, hogy visszacsúszik a saját kis speciális álomvilágába. Már a második jelenetben elhangzik a kulcsmondat: „a vágyaira emlékszik, és az emlékeire vágyik”. Korszakos nagy felvetés. Ha filozófiatörténetileg nézzük, a 20. század nagy problémája, a szolipszizmus kérdésköre: hogy van-e másik, vagy nincs, létezik-e objektum szubjektum nélkül. Sok problémánk gyökere az, hogy nem tudunk mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a dolgok sokszor máshogy vannak, mint amit én bele látok. Szép gondolati íve van a darabnak, és reméljük, hogy sikerül végig vezetni, és az emberek végig nézik, mert a harmadik felvonásban teljesedik ki. Aki el fog menni a szünetben, az pórul jár, mert megreked egy megismerési folyamat egyik kezdeti stádiumában. De mielőtt a nézők megijednének az ötórás időtartam miatt, szólok, hogy a szerző még erre is figyelt: képes volt követni azt, hogy hogyan fárad az ember egy ilyen anyagban. A darab elején pengén figyelni kell, a végén már csak félálomban hallgatni, mint egy relaxációs anyagot.
Már meditáció lesz.
Z.Á.: Remélem, hogy sikerül megvalósítanunk ezt. Valószínűleg persze a legutolsó dolog lesz, aminek sikeréről bizonyosságot nyerünk.
Áron említette az önmagunkon való túllépést, hogy az ember benne marad-e a saját világában, vagy képes nyitottnak maradni a másik felé. Nektek a magánéletetekben volt olyan helyzet, hogy inkább úgy döntöttetek, hogy a saját komfortzónátokban maradtok, mert nem tudtátok a másik fél igazságát elfogadni?
F.CS.: Szerintem a komfortzóna fogalma azt feltételezi, hogy a másik ember eléréséhez valamiről le kell mondanunk magunkból. Én viszont úgy érzem, hogy a valódi találkozásokhoz éppen az önmagunkba való megérkezés szükséges, és nem a lemondás. Akkor állunk készen a másik ember világába lépni, ha képesek vagyunk a magunkéba is belépni.
Egy ilyen szituáció nem arról szól kicsit, hogy elfogadom-e a másik ember igazságát, és nem akarom meggyőzni őt a saját igazamról?
F.CS.: Én ennél önzőbb és öntörvényűbb figura vagyok. Miért ne akarnám meggyőzni a másikat, ha elég erős a vízióm? Ha nem sikerül, az se baj. Lehet, hogy téveszméim vannak, de erre nekem magamnak kell majd rájönnöm. Tehát valahogyan magunkkal kell tisztában lennünk, hogy túlléphessünk önmagunkon. Nagyon nehéz folyamat, nem egy kéjutazás. Ez a helyzet a Likvidátorral is. Áronnak igaza van abban, hogy végig kell menni ezen az úton, végig kell nézni az előadást, mert meghálálja a munkát a végén; nemcsak a nézőknek, hanem nekünk, alkotóknak is. Ha megkapjuk a katarzist, akkor megérte a többéves befektetett energia. Ha pedig nem, akkor az ember várja a következő lehetőséget, hátha azt jobban megoldja majd; vagy még idejében kijavítja az előzőt. A Likvidátort nagyvonalúan írtam annak idején, és bár tudtam, hogy én fogom rendezni, a konkrét megvalósítást csak homályosan láttam magam előtt. Most viszont a rendezői ambícióim nagyobbak, mint amit az irodalmi anyag önmagában kínál. Röpültek is kifelé jelenetek, mert megfogalmaztuk őket színházi nyelven. Bizonyos helyeken pedig – ahogyan az életben is -, át kell vágnod magad a dzsungelen. Dramaturgiailag szükséges, hogy a kaotikusnak tűnő, egymásba hajló metaforákon áthaladj, ahhoz, hogy kijuss a létnek egy tisztására. Ha nincs benne munka, tehát egyféle önismereti munka – nézőként is -, akkor nem lesz katarzis: csak szórakozás, lögybölődés, időtöltés. Ilyen szempontból nem bánom, ha valaki lemond az előadásról: aki nem szeretne dolgozni, az nyugodtan maradjon otthon.
A nézőknek ugyanúgy át kell engedniük az előadás energiáját magukon, mint nektek, alkotóknak. Ez a színház önmagán túlmutató ereje: végigmentek egy bizonyos folyamaton, és a végére sokkal többet tudtok magatokról, mint előtte.
F.CS.: A közös gondolkodás és játék a színházideám. Mi nagyon sokat készültünk erre a játékra, az egész életünkkel készültünk rá, és az a helyzet, hogy a nézők is az egész az életükkel készültek rá – akár tudják ezt, akár nem. Az egyik térfél látszólag passzívabb ebben a teremtésben, de valójában a nézők is rengeteget dolgoznak azért, hogy valamilyen élményt kapjanak, és azt földolgozzák, vagyis átalakítsák, és ezt az átalakított energiát mi közben sűrítve kapjuk vissza tőlük az előadás ideje alatt és utána, valamiféle tükör képében, amelybe majd eldől, hogy milyen érzés lesz belenézni.
Ebben a nagyon speciális világhelyzetben hogyan élitek meg a próbafolyamatot? Többször is elkezdtétek a munkát.
Z.Á.: Nagyon hálás vagyok a helyzetnek, mert eredetileg 2020. december 15-én kellett volna bemutatnunk a darabot, amire most már százszázalékosan azt tudom mondani, hogy lehetetlen lett volna. Így, hogy kaptunk egy félévet, eggyel lehetségesebbnek tűnik.
F.CS.: Itt kell elmondani: egy ekkora mértékű, nagy formátumú, 11 szereplős, független színházi produkció létrejötte a mai finanszírozási rendszerben szinte lehetetlen. A helyzet iróniája, hogy egy induló társulatnak számítunk; de külön-külön, alkotóként mindenki évek óta benne van a szakmában, mégis ebben a szituációban kezdőként vagyunk elkönyvelve. Én a színházi pályán újra és újra kezdőként indulok a partvonalról, mert helyek szűnnek meg, csapatok bomlanak szét, fontos alkotói korszakok minden rendszeren kívül, láthatatlanul történnek meg. A Tűzraktér például 3 évig működött, majd megszűnt, és kezdhettük elölről. Egy időben semmilyen pályázatot nem voltam hajlandó megírni, mert úgy éreztem, hogy a pályázati rendszerhez kell idomítanom minden alkotói folyamatot, amit elképesztően fojtogatónak éltem meg akkoriban. Állami források nélkül viszont sajnos nem lehet dolgozni: nem rentábilis. A színház ilyen értelemben egy szükséges úri huncutság. Minden emberben van, illetve bármikor felmerülhet az igény arra, hogy egy olyan szellemi pezsgésben legyen, amit az olcsó vagy kényelmes kategóriában nem talál meg: és ezt az utazást meg kell fizetni.
Jót tett az előadásnak az, hogy nem decemberben, hanem most kerül bemutatásra? Gazdagodott azzal, hogy a külvilág eseményei miatt eltolódott a megszületése?
B.G.: Egyrészt igen, tudott érlelődni az előadás, sokféle dolgot ki tudtunk próbálni, másrészt elkényelmesedtünk Áronon kívül mindannyian. Az elmúlt hat hónap alatt foglalkoztunk az anyaggal, de nem azzal a koncentrációval és célra tartással tettük ezt, amivel például én szoktam dolgozni. Egy műhelymunkaszerű, mentálhigiénés próbaidőszaknak tekintem ezt az időszakot. Igazából nekünk tett jót az előadás, hogy volt mit próbálni a karantén alatt.
F.CS.: Igen, jót tett az előadásnak az idő. 3 évig tartott összeszedni a pénzt, különböző pályázati forrásokból kapartuk össze, persze sose adtak annyit, ami elegendő lett volna. Ha nincs járvány, több esetben is lejárt volna már a teljesítési határidő. A pandémia gyakorlatilag megnyújtotta a finanszírozási és a próbafolyamatot is. Mint kiderült, ennyi időre volt szükség az alkotáshoz. Sőt, lehetne még hosszabban és alaposabban dolgozni. A hathetes próbafolyamatokat bizonyos értelemben abszurdnak látom, annyi idő alatt nem lehet olyan színházat létrehozni, amire én vágyom.
Z.Á.: Nem tudom összehasonlítani a kettőt, mert egészen másról van szó. Itt folyamatos kísérletezés van, és erre fektetem a hangsúlyt. Például a csapat esetében Csaba összehozott tíz olyan embert, akik teljesen különbözőek. Semmi hasonlóság nincs közöttünk: teljesen máshonnan érkezünk, más stílusban játszunk, más életszakaszban vagyunk, más világnézettel, felfogással gondolkodunk. A Vígszínház esetében is így van ez persze, de ott adódott egy konkrét irányvonal, évadterv, fix társulat, közös múlttal és jövővel. Technikailag is teljesen más a helyzet: itt mindent magunknak csináltunk, mindenki maga állította össze a kellék- és jelmeztárát, közben készült az egész színház, falat bontottunk, nézőteret építettünk, függönyt szabtunk, és még most sincs kész, semmi sem végleges, egyfolytában alakul. Teljesen képlékeny minden, napról napra minden át értékelődik. Nagyon izgalmas így dolgozni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megkaphattam 30 éves fejjel.
Ekkora mértékű főszereped pedig, ha jól tudom, nem is volt még a pályán.
Z.Á.: Nem csak számomra újdonság egy ekkora anyag. Az öt órát javarészt végig a színpadon töltöm és szinte végig szöveggel. Volt már olyan az életemben, hogy hasonló vastagságú szövegkönyvvel kezdtünk, például a Robin Hoodot, Miskolcon. De aztán az mégiscsak lerövidült három órára.
Említetted, hogy nagyon sok különböző ember dolgozik az előadáson. Milyen úgy együtt dolgozni másokkal, hogy teljesen mást gondoltok a világról?
Z.Á.: Óriási kaland. Nagyon sokat tanultam a színházról, saját magamról, emberekről és kommunikációról. Érdekes helyzet, amikor egy teljesen ismeretlen emberrel állsz szemben és fogalmad sincs, hogy ki ő, hogy szakmailag mit várhatsz tőle, és így kell morális kérdésekről valamit fogalmazni közösen. Mindenki máshol tanult, más tapasztalatokkal rendelkezik, én vagyok egyedül színművészeti egyetem után. Nem voltam még ilyen helyzetben. A próbafolyamat folyamatos rácsodálkozások sorozata volt, hogy melyik kolléga hol villant valami olyat, hogy leesik az állam. Volt olyan, akire várni kellett félévet, hogy megmutassa az igazi tehetségét, de egyszer csak beérkezett, és azóta ámulatba ejtő dolgokat csinál. De persze a próbafolyamat hossza miatt olyan is előfordult, hogy egy-két kolléga kiszállt, más érkezett helyette, mert nem volt egyeztethető, vagy nem volt elég állhatatos.
F.CS.: Az ember olykor elhiszi, hogy nincsen gyenge láncszem, aztán kiderül, hogy mégis van. Nagy kockázat volt, hogy sok helyről érkeztek az emberek, de nincs társulatom, nem lehetett máshogy megcsinálni. Felkértem azokat, akiket láttam már korábban, vagy dolgoztunk együtt, akiket el tudtam képzelni a projektben, és akikről el tudtam hinni, hogy van hozzá kellő őrültségük. A csapat éppen olyan sokszínű, mint a díszlet egyébként: színorgia van. Egy kicsit ettől is tartottam: hogy a nézőknek nem marad terük arra, hogy a képzeletük működjön, mert egyfolytában mindenhonnan áradnak rá az ingerek. De ezek összeállnak végül: egy sajátos tükör által homályos lesz, valahogy összemosódnak, harmóniába rendeződnek ezek azt ingerek. Az élénk színrobbanások jó energiákkal töltik meg a lelket – mint hivatásos néző, azaz rendező, jelenleg így érzem.
Azt gondolom, hogy ezek a kérdések, amiket a darab felvet, két éve is fontosak voltak, a mostani kataklizma miatt pedig most még inkább. Számodra, aki az egész koncepciót megalkottad, erősödött benned a gondolat, hogy ezt nagyon fontos bemutatni – pont azért, mert egy ilyen nehéz helyzet vesz minket körül?
F.CS.: Magamban a POSzT fődíját már odaadtam az előadásnak. (nevet)
Csak így lehet hozzáállni!
F.Cs.: Szerencsére ez már sohasem fog kiderülni… Ebben a formában persze – mindenki értse jól, vagy rosszul, amit mondtam. Az ember a világ legjobb előadását szeretné csinálni, és nem vagyok elég lusta ahhoz, hogy megálljak ebben. Hála Istennek a többiek sem, megyünk előre. Nem könnyű, de nincs más lehetőség. 2010-ben volt egy hasonló formátumú tízszereplős előadásom, az Oberon világai, ami ugyancsak kőkemény munka volt – talán egy kicsit könnyebb, mert akkor a Tűzraktérben egy ideje együtt voltunk már, volt egy biztos bázis, és nem az elejéről kezdtük. Az is eszméletlenül megérte.
Feltételezem, hogy a koronavírus és az azt követő időszak magánemberként is elmélyítette az önismereteteket. Ha ezt a vírust megelőzően mutatjátok be, másképp dolgoztatok volna az előadáson? Rájöttetek olyan önismereti dolgokra a pandémia során, amik most mélyítik a jelenléteteket, cizellálják a hozzáállásotokat a darabhoz? Erősíti-e az ügyet a kataklizma?
B.G.: Amikor elkezdtünk a darabbal foglalkozni, már itt volt a vírus. Így nem tudom, mennyiben néztem volna rá másképpen, mint most. Az biztos, hogy a járványhelyzet sok kérdést fölvetett: személy szerint sok mindent tanultam azáltal, hogy egy ilyen krízishelyzetbe kerültem az emberiséggel együtt. Sok mindent másképp látok: már nem gondolom, hogy bele kell szakadni mindenbe. Újból rácsodálkozom arra, hogy milyen jó, ha az embernek van családja; hogy mekkora megtartó erő van azokban a közösségekben, amikbe tartozom. Színészként számomra a munkám az első, és megtapasztalni, hogy egyik pillanatról a másikra nincs vagy töredékére esik vissza – online térbe vagy próbaterem falai közé szorul vissza -, nagy változás. Az ember ilyenkor elgondolkodik, és jó esetben tanul a változásokból.
Z.Á.: Izgalmas, hogy ez egy olyan darab, ami alá bejött a történelem. Arról szól az előadás, hogy az ember otthon, magányosan, a szűk albérletében festi a saját kis képzeletvilágát, gabalyodik bele az emlékeibe, vágyaiba, turmixolódik össze az egész élete az agyában és a lelkében. Effektíve a világ legnagyobb részében, jó pár hónapig ez történt az elmúlt egy év során az emberek jelentős részével. Aki az elmúlt egy évben élt meg olyat, hogy otthon kellett lennie egyedül, nem bírt megnyugodni, és kavarogtak az emlékek, gondolatok a fejében, bizonytalanságot érzett a saját életébe vetett hitében, és megkérdőjelezte azt, hogy amire felépítette az életét, az egy vírus miatt eltűnhet – annak szerintem kötelező eljönnie. Amikor a harmadik hullám miatt ismét leálltunk, átestem a víruson, és mikor visszajöttem, akkor fedeztem fel sok új aktuális felhangot. Addig annyira el voltam foglalva a szöveg többi rétegével, hogy erre nem is figyeltem.
Akkor segített.
F.CS.: Egy darabig legyintgettünk, hogy majd elmúlik ez a járvány, és megy tovább az élet. De amikor bejött a harmadik hullám, felfüggesztettem a próbákat. Szorongató időszak volt: mi lesz, meddig lesz, meddig tartogatod az anyagot, jó ritmusban lépsz-e rá a nyitásra. Rá kell-e lépni, vagy várjunk még? Most mérgezett egérként futunk a saját szekerünk után.
Arról mesélj még kérlek, hogy milyen csodálatos díszlettel, látványelemmel és sokszínű zenei világgal készül az előadás. Milyen ihleteid voltak az alkotómunka során, mi az, amit látni szerettél volna a végső változatban?
F.CS.: Díszletben a tervezés részében vettem részt. A munka nagy része Debreczeni Imre festőművész barátomé volt.
Z.Á.: Elképesztő munkája van benne.
F.CS.: Vele a kezdetektől fogva tervezgettünk. Már maga a darab kínált egy alap látványvilágot. Imrével együtt építkeztünk: ő volt a kéz és a szem, én a másik szem, mindketten pedig a lélek. Hosszú éjszakákon át dolgoztunk, próbák után is, a hajnalokba nyúlva meditáltunk, hogyan építkezzünk vizuálisan. Hogyan nyílhat ki valami, amit eddig még nem láttunk. Mi van még benne, mögötte, amit láthatunk. Mindig az az érdekes, amit még nem látunk. Minden titok mélyén van egy újabb titok. Látványnak is valahogy így kell működnie, legalábbis én ezt szeretem. A zenei része problémásabb volt: az eredetileg felkért zeneszerzőnk a vírusjárvány miatt nem tudott járni próbákra. Végül Hoppál Misit kértük fel, akit még a Patyolatból ismerek. Brutálisan jó zenék születtek, de a végére sajnos nem minden állt össze, mert neki is akadtak nehézségei a vírus kapcsán. Egyelőre tehát fogunk vendégzenéket is használni, de talán ez nem is olyan nagy baj: a díszletben is van pár festmény, melyek nem Imre munkái, mégis harmóniában vannak, és én is loptam – vagyis idéztem – szövegeket innen-onnan.
Ha jól tudom, ez a színház első bemutatója. Milyen lesz a színház jövője? Milyen terveitek vannak?
F.CS.: Nagyon kompakt működési pályázatot raktunk össze a független színházi keretet megcélozva. Ehhez közhasznúvá kellett váljunk, regisztrálni mindenféle helyekre, borzasztó volt, mert nem vagyunk hivatalnoki alkatok, de minden akadályt sikerült megugranunk. Eszméletlen sokat dolgoztunk a terveinken, Áronnal is, ő is tervez ide saját programokat. A későbbiekben befogadó helyként is üzemelni fogunk és saját előadásaink is lesznek a múltunkból, a Patyolatból. Sok darabterv még alakulgat, Áfra János debreceni költő például küldött már nekem egy darabot, szeretné, ha én rendezném meg. Látok is benne fantáziát, de a finanszírozás ott is teljes homály még. Az említett működési pályázaton sajnos végül nulla forintot kaptunk, hiába értünk el jó pontszámot. A pénz elfogyott, mert kiosztották másnak. Az előadóművészeti többlettámogatásos pályázaton pedig a kért, teljesen reális, de még ezen belül is szerény működésre elegendő 11 millióhoz képest 1-et ítéltek meg nekünk. Tehát két, kifejezetten ránk szabott működési pályázati forrásból összesen 1 millió forintot sikerült megszereznünk, nos, ebből oldja meg bárki az egész éves működését! Abszurdum. Totális dilettantizmus. Jelenleg nem tudom, hogyan fogjuk a színházunkat anyagilag fenntartani. Nem hittem volna, hogy ennyire érzéketlen, sőt, impotens az egész színház-finanszírozási rendszer. Hogy teljesen vaksi arra, ami itt történik: eszméletlen energiák és tehetség van ebben a munkában, most, a múltban és jövőben is. De eldöntöttük: bármilyen akadály van, addig megyünk, amíg meg nem oldjuk!
Csak így lehet.
F.CS.: Csak így lehet.
Áron, Géza, rátok milyen projektek várnak a jövőben?
Z.Á.: Most egy olyan helyzet állt fel a Vígszínházban, hogy csak szeptembertől játszunk, ha minden jól alakul, és annyi kijátszatlan előadást halmoztunk fel, hogy gyakorlatilag nem is kéne újat bemutatni, és meglenne az egész évad. Ettől függetlenül lesznek majd bemutatók, de azokról még korai nyilatkozni.
B.G.: Ezzel párhuzamosan A kassai polgárokat próbálom az Éless-Színben, ami a Likvidátor után 10 nappal kerül bemutatásra, június 25-én. A drámát Márai Sándor írta, egy kőfaragóról szól és az 1311-es évben játszódik. Nagyon várom már ősszel egy monodráma bemutatóját, de erről nem mondhatok többet. Szeretnék rendezni is, ezzel kapcsolatban nemrég felötlött bennem egy régebbi anyag, reméljük, idén sor kerülhet a bemutatójára.
F.CS.: Itt a végén köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, akitől az elmúlt hónapokban bármilyen segítséget kaptunk: önkéntes munkával vagy akár anyagilag támogatták a színházunkat. Ez bizalmat ad arra, hogy valahogy talán túléljük a következő időszakot is.
Az összefogás ereje.
F.CS.: Ez maga az élet. Az egymáshoz fordulás, a nyitottság, derű… Itt, az emberek világában, a „hétköznapok” szintjén minden csodálatosan működik.
Az előadást az alábbi időpontokban láthatja a közönség (jegyvétel ezen a linken lehetséges):
jún. 17. 18:00-23:00
jún. 18. 18:00-23:00
jún. 19. 15:00-20:00
jún. 26. 15:00-20:00
jún. 27. 15:00-20:00
Szereplők:
OLIVÉR: Zoltán Áron
JÁTÉKMESTER / ID. OLIVÉR: Formanek Csaba
SZÍNÉSZ / TÖRKÖLI / TOTÓ / SZÚNYOGH BÉLA: Bodor Géza
SANDAKÉSZ / RENDŐR / KOCSMÁROS / RUDOLF / KOBAKOS ALAJOS: Tóth Olivér
NOÉMI / BELLA / SACIKA: Pusztai Luca
CSENGELE / ELLA / FANNIKA: Ács Emese
ZIZI / JULIKA /FANNIKA / JULIKA: Gergelyfy Zsófia
BALMAZ / KISOLIVÉR: Vajda Kristóf
BÖNGÉR: Tóth András Dandó
EDÖMÉR: Takács Zalán
Díszlet-látvány: Debreczeni Imre és Formanek Csaba
Festő: Debreczeni Imre
Vendégfestők: Horváth Roland, Pinczés József
Festősegédek: Lakó Dorka, Onozó Csenge, Szécsi Ödön
Akvárium: Mór Dávid
Zene: Hoppál Mihály BassPoetry
Zenészek: Borzsák Kamilla
fuvola, harmonika; Süle Ferenc ütőhangszerek, dob; Kovács Misi, ének, hangmérnöki munkák; Hoppál Mihály BassPoetry: gitárok, basszusgitár, ütőhangszerek, zenék, zenei rendezés
Beatbox konzulens: Futó Ádám RunnAir
Műszaki vezető és fénytervező konzulens: Budai Géza
Fény: Lakatos Dániel
Rendezőasszisztens: Döbrönte Zsófia és Perényi Luca
Író-rendező-producer: Formanek Csaba
Támogatók: EMMI, NKA, MMA, Ferencváros Önkormányzata, Magyar Szín-Játékos Szövetség, Keret KlubA színdarab Örkény István drámaírói ösztöndíj keretében született 2019-ben.
Külön köszönet: Térey János, Egressy Zoltán, Ascher Tamás, Regős János, Balogh Orsolya, Pap Gábor Papesz és a Kettőspont önkéntes munkatársai