Színház a színházban

Mindig érdekes kísérlet, ha egy rendező arra adja a fejét, hogy alkotása során egy színi előadás megelevenedését prezentálja. Ennek a „színház a színházban” motívumnak önmagában is erős és önreflektáló ereje lehet, főleg akkor, ha nem csupán arra törekszünk, hogy a két művészi produktum párbeszédet folytasson egymással: lebilincselőbb, ha fokozatosan mossuk el a határvonalakat, egyre erősebben árnyaljuk a darabbeli előadást, és szép lassan egy elgondolkodtató színdarabot gyúrjunk kettejükből.

A vállalkozás nem lehetetlen: 2013-ban Szász János rendezett emlékezetes – témájában hasonló – előadást Az álomkommandó címmel a Pesti Színházban, amelyben szintén fenyegető történelmi-társadalmi hatások kúsznak fel a színpadra, mérgezik az emberi mozgatórugókat és formálják a készülő előadást. Olyannyira, hogy a darab során egészen kiválóan árnyalt és érzékeny módon válik a darabon belül rendezésre kerülő színpadi történetből valóság, egyre nagyobb mértékben befolyásolja a történéseket és határozza meg az emberi értékrendeket. Ebben az esetben természetesen nem csupán az eseményeknek volt akkora hatása, hogy maguk alá vonják a szereplőket: alapvető hajlamuk s okuk volt (származásuk, korábbi tetteik, igazságérzetük okán) arra, hogy intenzíven reflektáljanak az eseményekre. Egy idő után nehezen volt meghatározható, hol feszül a színdarab és a valóság között levő határ, a végeredmény pedig ezért vált páratlanná: a darab rendezője végül nem az alkotó maga, hanem az élet lett, a maga kegyetlenségével és kiszámíthatatlanságával. 

Fotó: Gordon Eszter

A fent boncolgatott „összemosást” hiányolom a leginkább Szikszai Rémusz rendezéséből. Ennek a folyamatnak a hiánya akkor felettébb szomorú, ha adott egy kitűnő alaptörténet a színpadi alkalmazáshoz, Bartis Attila alkotása pedig kétségkívül érdekfeszítő cselekménnyel és karakterisztikával bír. A Rendezés valóban egy rendezési folyamatot követ le, középpontjában Jánossal, aki saját tapasztalataiból és sorscsapásaiból építkezve dolgozik a bemutatni kíván színdarabon. Alkotása konkrét módon támaszkodik múltjára, családi tragédiáira, ebből kifolyólag sokszor kerül ellentétbe kollegáival. A Rendezés nagyobb részében nem a várt határeltörlésen keresztül válik mégis érdekessé (bár kitűzött céljához képest természetesen mégis jóval középszerűbbé). Kellően száraz, mégis súlyos próbajelenetei során Szikszai lényegre törő módon vázolja fel a viszonyrendszereket, állítja fel a konfliktusokat és enged betekintést az érdekfeszítő pszichológiai folyamatokba – és csatákba is, persze –, elérve ezzel annak a gondolatnak a megszületését, hogy szívesen megtekintenénk a darabban megszülető előadást teljes hosszában. Legutoljára Alföldi Róbert rendezésében, a Futótűzben láttam hasonló díszletelemet, mint Szikszainál is: a darab fókuszpontjában a múlt motívumaként is megfeleltethető mély, süppedő homokozó-szerű tér, amelyben bizonytalanul lépkednek szereplőink.

Két fő szál emelkedik ki történetünkből: az egyik a rendező (Hevér Gábor) és az érdemes művész (Lukács Sándor) között egyre inkább elmérgesedő kollegiális kapcsolat, amely keretbe kívánja zárni történetünket, bár fejlődését tekintve (a rendező jelentéseket ír színészéről) nem látható nagyfokú építkezés, az első és utolsót megelőző jeleneten kívül nem érezhető több fenyegetettség, mint a feszült munkaviszony jelenléte. Ugyanilyen terhes kapcsolatot ápol a rendező a színésznőjével (Herczeg Adrienn) is, akinek kivétel nélkül meg kívánja mondani, mit és hogyan ábrázoljon a színpadon. A rendező pontosan tudja, mit akar látni, mindenről megvan a saját elképzelése, noha ez sok esetben idegen attól az eszménytől, lelkiállapottól, amelyet a színésznő helyesnek ítélne. Az az árnyaltság, amely az egész darabra jótékonyan hatott volna, egyedül Herczeg Adrienn alakításában érezhető; hogy karakterének fájdalma tulajdonképpen a sajátja is, pontosan tudja és érti, amit megtestesít, miközben némán ül és jeges szempárja a tekintetünkbe fúródik, érezhető és látható, hogy milyen mélységekbe merül le és mennyi fájdalmat talál ott.

Fotó: Gordon Eszter

A rendező makacs gondolkodásmódjából gyökeredzik a fő probléma: tulajdonképpen saját életét, gondolatait és problémáit, elfojtott sérelmeit viszi a színpadra, mindezt felettébb rezignált módon, mintha nem sejtené, hogy a valóság és az igazság elérheti őt. Férfiszínésze ellen is áll neki, mikor a jobb átélhetőségét kedvéért egy szégyenteljes emberi pillanatát akarja beleálmodni a darabba, mondván: „nem akarom, hogy az életem beleírják a darabba”. Hevér karakterében jelen van az ábrázolásából gyökeredző szenvedély, elhivatottság, a hit abban, hogy amit létrehoz, az elgondolkodtató némaságba taszíthatja majd nézőit. Arra már nem számít, hogy a tető egyszer ráomolhat, és az a múlt, amelynek hatását és jelenlevőségét a darabban is kiemeli, maga alá temetheti őt. A múlt elől nem tud megszökni, becstelensége felszínre kerül. A színházi helyzet „kétoldalúsága” így többnyire csak egy oldalról kerül megközelítésre: látjuk, hogy a rendező miből és milyen mértékben táplálkozik a darab során, ám a külső hatások hirtelen, és az utolsó jelenetet tekintve nehezen értelmezhető módon érik a színdarab atmoszféráját és cselekményét. A kellő kibontás és árnyalás elmaradása végett egy bíztatóan induló, de ígéreteit beváltani nem képes előadásról beszélhetünk, amelynek alapanyagában sokkal több potenciál rejtőzik, mint amennyit színpadi megvalósításában láthattunk.

Szereplők

János: Hevér Gábor
Olga: Herczeg Adrienn
Sándor: Lukács Sándor
Péter: Lengyel Tamás
Lili: Kopek Janka
Egy nő: Gilicze Márta
Karcsi: Karácsonyi Zoltán
Két mentős: Csiby Gergely e.h., Medveczky Balázs e.h.

Alkotók

Ügyelő: D. MUCSI ZOLTÁN
Súgó: KERTES ZSUZSA
A rendező munkatársa: VÁRNAI ILDIKÓ
Díszlet: VARGA-JÁRÓ ILONA
Jelmez: KISS JULCSI
Dramaturg: VÖRÖS RÓBERT

Rendező: Szikszai Rémusz

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *