Pusztai Lucával beszélgettem többek között színházi múltjáról, létezéséről, tapasztalatiról, a századforduló világáról, valamint jó kollégákról és a plátói szerelem filozófiájáról a mélyinterjú során.
…az ember, sok kiábrándító élmény után, belép Thália kapuján – vagy legalábbis a Vígszínház Házi Színpadáén -, és jóleső nyugalommal tölti el, hogy abban a rég elfeledett korban találja magát, amelynek hangulata és értékrendje éppen hiányzik az életéből.
Új színház nyílik a Ráday utca 39. szám alatt: a Kettőspont Színház első bemutatójának főhőse, a hóbortos Olivér egy napon elbizonytalanodik, hogy hány éves és hogy vajon van-e felesége. Közben álmaiban egy titokzatos alak, a Likvidátor látogatja meg, és listákat készít az emlékeiről. Olivér útnak ered, hogy gyógymódot találjon háborgó tudatállapotára, és hogy megszabaduljon a nyomában lihegő felszámolótól… azt, hogy a darabban ki is ez a felszámoló, milyen utat jár végig Olivér, valamint a való életben milyen kérdésfeltevések árán, milyen akadályokon keresztül születik meg egy önteremtésről szóló mű és az azt befogadó színház, megkérdeztem a darab rendezőjétől, Formanek Csabától és színészeitől, Zoltán Árontól és Bodor Gézától. Nagyinterjú a Likvidátor, a felszámoló című előadás kapcsán.
Szente Vajk Puskás, a musical című rendezését elsősorban azért méltatnám, mert nem csupán énekes betétekből, lenyűgöző látványvilágból, gyönyörű jelmezekből áll – ahogyan a köztudat gondolkodik erről a műfajról –, hanem piedesztálra állít egy olyan gondolatot, ami egy kataklizmát követően az egyetlen lehetséges megoldás.
Most például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol lehetőségem nyílt megtekinteni két legújabb előadásukat, Horgas Ádám rendezését, Egy bizonyítás körvonalait, illetve Alföldi Róbert munkáját, A salemi boszorkányokat.
Az elkövetkezendő időszakban több duplakritika megírását tűztem ki célul. A magyar színházi palettáról nem esik nehezére válogatnia a színházba vágyó nézőnek, hiszen óriási a kínálat mind a szórakoztató-, mind pedig a művészszínházakban.
Alföldi nem véletlenül aposztrofálja úgy darabját, A félelem megeszi a lelket, hogy „szerelmi történet”. Noha a német takarítónő és a marokkói munkás szerelme felszítja és teljesen figyelmen kívül hagyja a társadalmi elvárásokat, a fennálló ellentéteket és a bevándorlókkal szembeni előítéleteket, és a történet jelentős része erre az ellentétre koncentrál, a rendező megfogalmazása rendkívül pontos.
Történetünk sorvezetője a hit és a hagyomány, ez Tevje, a tejesember igazi ereje is, akinek csodája leginkább abban áll, hogy szilárd hitét a kételyei, kérdései nem gyengítik: éppenhogy erősítik.
Mindig érdekes kísérlet, ha egy rendező arra adja a fejét, hogy alkotása során egy színi előadás megelevenedését prezentálja.
“Amikor eldöntötte, hogy így akar élni, kizárt minden más alternatívát. Talán alig észrevett pillanat az, amikor a borissza színésznek azt tanácsolja a súgó, hogy lehet úgy is öngyilkos, hogy nem iszik többet. Kean esetében valószínűleg az lenne az öngyilkosság, ha nem játszhatna többet.” – Kean, a színész a Thália Színházban!