Szente Vajk Puskás, a musical című rendezését elsősorban azért méltatnám, mert nem csupán énekes betétekből, lenyűgöző látványvilágból, gyönyörű jelmezekből áll – ahogyan a köztudat gondolkodik erről a műfajról –, hanem piedesztálra állít egy olyan gondolatot, ami egy kataklizmát követően az egyetlen lehetséges megoldás.
A vírus utáni időszak egyik legnagyobb dobásának ígérkezik a Puskás musical!
Horgas Ádám rendező javaslatát teszem közzé a tao-ügy kapcsán.
A következő évben sem fogunk unatkozni, rengeteg izgalmas és elgondolkodtató előadás próbaidőszaka veszi majd kezdetét, amelynek bemutatója minden színházőrült számára kihagyhatatlannak bizonyul. A rendkívül széles premier-választékból csemegéztem, és állítottam össze saját listámat. Íme!
Most például a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol lehetőségem nyílt megtekinteni két legújabb előadásukat, Horgas Ádám rendezését, Egy bizonyítás körvonalait, illetve Alföldi Róbert munkáját, A salemi boszorkányokat.
Az elkövetkezendő időszakban több duplakritika megírását tűztem ki célul. A magyar színházi palettáról nem esik nehezére válogatnia a színházba vágyó nézőnek, hiszen óriási a kínálat mind a szórakoztató-, mind pedig a művészszínházakban.
Egy próbaidőszak izgalmas pontja, amikor megszületik a tér, a jelzéseket végleges kellékek váltják fel, valamint találkozunk azzal a díszlettel, ahol a premieren Seress Rezső első alkalommal tér majd vissza a Kispipa vendéglőbe.
A Szomorú vasárnapban az az érdekes, hogy pátosz és mélabú nélkül közelíti meg a dalt és költőjét is, miközben nem tagadja a tragikumát és a sorsszerűség szépségét sem.
Természetesen érdekfeszítőbbek munkánk azon pillanatai, amikor egy fél perces, egyértelműnek tűnő dialóg mögött keressük a gondolatokat és az indítékokat. Seress alakjában és Rudolf Péter alakításában az válik különlegessé, amikor nincs szüksége szavakra ahhoz, hogy érzékeltessen egy tragédiát vagy akár egy hatalmas megkönnyebbülés.
Márpedig Seress életének középpontja a zene volt: az, amivel a leginkább ki tudta fejezni önmagát, és amely révén a társadalmi konvenciókkal szembemenve beszélni – s persze énekelni – mert arról, hogy nem csupán a boldogság létezik, és igenis ki kell mondani, ha fáj.