Vígszínházi Hamlet

Meg merem kockáztatni: talán a Hamlet volt az a dráma, amelyet a legtöbbször láttam színpadon, különféle interpretációkban. Ez egyáltalán nem meglepő: ma szinte minden repertoár szerves része, előbb vagy utóbb mindenki megküzd a dán királyfi történetének színpadra állításával. Azonban pont a népszerűsége képezi egy idő után a veszélyfaktorát és egyben legizgalmasabb alapelemét: hogyan lehet újat mutatni, újat mondani az x-edik kísérletet követően? Mitől válik ismét izgalmassá az a nyers szöveg, amelyet lassan kívülről fújunk? Azt hiszem, a Hamlet esetében ez az újraértelmezés és saját ideológiánk általi sorvezetés a legérdekfeszítőbb. A mód, ahogyan kreatív eszközeinkkel megvilágítjuk a történet azon regisztereit, amelyeket fontosnak tartunk. Így tehát nem hátrány az a tény, hogy Eszenyi Enikő Vígszínház-beli előadása során az a gondolat formálódott meg bennem, hogy ez az elgondolás életképes, mi több: érdekes. Színházi körökben talán ez a jelző az, amely a legnagyobb dicséret: elgondolkodtató, gondolatébresztő.

Ez az első alkalom, hogy a Hamlet a Vígszínház illusztris repertoárjára került, így megvalósításának híre több szempontból is várakozással töltött el. Ezt az interpretációt ajánlatos kívülről – technikai, színészi, megvalósítási megoldásaiban – értelmezni és bemutatni. Eszenyi Hamletje speciális világban, színházi környezetben születik meg: egy jobbára militáns erők uralma alatti világban, amely kevésbé az elnyomást, mint inkább a folyamatos fenyegetettség érzetét kelti. A specialitást olyan értelemben gondolom, hogy néhány kulcsfontosságú jelenet során például Hamlet apjának szelleme egy katonai terepjáróval jelenik meg. Ezen világ érzete feszes keretet ad az előadásnak, jól kigondolt, precízen végrehajtott koncepcióval megerősítve. A megkomponáltság érzetét erősíti, hogy a hatalmas térben a színészek nem vesznek el, pontos koreográfia alapján mozognak. Noha a feszessége válik a leginkább előnyére, az előadás lezárását tekintve már nem sikerült követnie ezt a mintát: feleslegesen hosszan elnyújtott véget kanyarít a történetnek, amelyben bár izgalmas felvetésként jelenik meg az ötlet, hogy Fortinbras nőként jelenjen meg, mégsem teszi hosszát indokolttá.

Ettől függetlenül Eszenyi különleges látványvilággal párosítja a jól ismert történetet, amelyet a dráma vadonatúj fordításával fűszerez meg.  Úgy vélem, ha egy Hamletnek sikerül elérnie azt, hogy az interpretálás újdonsággal szolgáljon, sikeresnek ítélhető az alkotás. Ez ebben az esetben maradéktalanul megvalósult. Eszenyi rendezése egy egyéni hangú, különleges hangulatú előadással toldja meg a Hamlet-előadások hosszú sorát, amely grandiózussága ellenére sem feledkezik meg a fontos, kisebb részletekről, mi több, Hegedűs D. Géza és Ifj. Vidnyánszky Attila játékának hála egy-két olyan pillanattal is szolgál, amelyre szívesen emlékezünk majd vissza. Izgalmas dramaturgiai fogásokat is használ: például megnyitja a Víg hatalmas színpadát nézői előtt, és az Egérfogó jelenetében majd’ egy tucat nézőt a jelenetbeli közönség részévé avanzsál. A színházi körökben egyébként mostanában előszeretettel terjed ez a kezdeményezés, amely a nézőt mint résztvevőt várja az előadásra. (Nemrég Horgas Ádám rendezett egy kiváló interaktív előadást Dolgok, amikért érdemes élni címmel.)

Fotók: Bornyi Márton; Dömölky Dániel

Eszenyi rendezésének kiemelkedő pontja, hogy remek színészi alakításokban tobzódik. Ha valamiért, akkor ezért különösen ajánlott sok Hamletet nézni: különböző ábrázolási módokat láthatunk a jól ismert szereplőkről is. Mégpedig egyértelműen állítható, hogy a Vígszínház kitűnő társulattal bír. Itt van rögtön Hegedűs D. Géza: ő alakítja Claudiust, a hataloméhes, testvérgyilkos királyt, aki bátran élvezi a javakat, amelyek megilletik: rengeteg borban, szenvedélyben és hitvese jelenlétében. Sokan sokféleképpen képzelték már el az Egérfogó-jelenetét is, a Víg megoldása mindenképp a lista elején szerepelne, többek között azért is, mert Hegedűs mimikáját helyezi előtérbe egy hatalmas kivetítőn. Övé az egyik legelgondolkodtatóbb alakítás: hangsúlyaiban, rezzenéseiben, szempillantásaiban kiválóan domborodik ki a hamis király ellentmondásossága. Imádkozásának jelenete különösen megindító, és mély alázattal bíró. A szavak szintjén remekel Fesztbaum Béla Poloniusa is: egy rendkívül igényes ábrázolás, amelynek szofisztikáltsága nem az elegáns öltönyökből, hanem a pontos artikulációból és az alázatos alakításból fakad. Nem hibázik Orosz Ákos sem: óriási szenvedéllyel és beleéléssel kelti életre Laertest, színpadi jelenléte pulzáló és hiteles. Hamlettel történő kardvívása kiválóan koreografált: intenzív és feszültségterhes. Sajnálatos módon eddig nem volt szerencsém meggyőző Opheliával találkozni a színpadon, és ez az „átok” ebben az esetben sem tört meg: Réti Nóra egyetemi hallgató jobbára színtelen és minden mélységet nélkülöző ábrázolásában egyáltalán nem érzékelhető a fiatal lány tragédiája, akinek dramaturgiai fontossága legalább annyira releváns, mint Hamleté. Így az előadás egyik sarkalatos pontját veszti el.

Fotók: Bornyi Márton; Dömölky Dániel

Ha nem bírunk egy izgalmas Hamlet-figurával, az előadás lendületét, mi több: mélységét veszti. Merem állítani, hogy a hamleti főszerep a színházművészet egyik legnagyobb kihívásával kecsegtető karakterábrázolása. Ebben a produkcióban a lehetőség Ifj. Vidnyánszky Attilát találta meg. Nagy várakozással tekintettem a munkájára, érdekelt, milyen eszköztárat vonultat fel a darab során. Bár kezdetben nehezen találja meg saját Hamletjének hangját, és színtelen egy-egy fontosabb dialóg is, az előadás előre haladtával a színész fokozatosan merül alá a hamleti mélységekbe, az őrület lassan, de biztosan ragadja karmai közé. Semmi izzadtságszagú nincs az alakításában: igyekszik belülről felépíteni szerepét, őrületben tobzódni, mikor meg akarja téveszteni ellenségeit, és rendszert találni abban a tébolyban, amelynek hatására a körülmények áldozatává válik. Fizikálisan teljes biztonsággal mozog a színpad egyáltalán nem balesetveszélyes területein, miközben apja halálának bosszúját forralja, lelkileg azonban a kezdetekben nehezebben azonosul karakterével. Az út, amelyet Hamletként bejár, mindenesetre ígéretes…

Szereplők

Claudius: Hegedűs D. Géza
Gertrud: Börcsök Enikő
Hamlet: ifj. Vidnyánszky Attila
Polonius: Fesztbaum Béla
Laertes: Orosz Ákos
Ophelia: Réti Nóra e.h.
Horatio: Király Dániel
Rosencrantz: Csapó Attila
Guildenstern: Zoltán Áron
Sírásó: Kútvölgyi Erzsébet
Sírásó cimborája: Venczel Vera
Színész: Hajduk Károly
Fortinbras: Gilicze Márta
Marcellus: Borsi-Balogh Máté e.h.
Bernardo: Szántó Balázs e.h.
Pap: Viszt Attila
Osrick: Takács Zalán
Francisco: Szabó Mátyás
Katona: Kovács Olivér

Alkotók

Díszlet: ANTAL CSABA
Jelmez: PUSZTAI JUDIT
Dramaturg: VÖRÖS RÓBERT
Videó: SZÖLLŐSI GÉZA
Zene: MICHAL NOVINSKI
Zenei munkatárs: MESTER DÁVID
Hang: BARTHA MÁRK
Szcenika: JUHÁSZ ZOLTÁN
Világítás: CSONTOS BALÁZS
Vívás-betanítás: BALÁZS LÁSZLÓ, RAVASZ ETELE
Ügyelő: BALÁZS LÁSZLÓ, D. MUCSI ZOLTÁN, WIESMEYER ERIK
Súgó: GÁL TÜNDE
A zeneszerző munkatársa: SZABÓ G. LÁSZLÓ
A rendező munkatársa: EGYED MÓNIKA

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *